“Ősi és érett kultúrákban az öregeket nem azért tisztelték, mert „fáradságos életükkel kiérdemelték”, nem is abból a józan előrelátásból, hogy „egyszer én is öreg leszek, s milyen jó lesz, ha nem hajítanak majd a szemétre!”, hanem azért, mert a lélek még érzékenyebb volt, a szellem nyitottabb, s az öregember, óriási élettapasztalatával, olyan értékeket jelenített meg, amely a fiatalabbak számára vonzó és kívánatos volt! (…) Az öregember akkoriban nem teher volt, hanem felbecsülhetetlen érték: nem azt nézték, milyen mulandó teste, hanem hogy ki lakik benne!” (Müller Péter)
A mai, civilizált életünkben megváltozott nagyon sok érték. Ez a változás sok mindenben tetten érhető, így a különböző generációkhoz tartozó emberek egymáshoz való viszonyulásában is.
Még mindig sok idős embertől elhangzik az a jól ismert mondás: Bezzeg az én időmben minden más volt!
És ez valóban így is van, de vajon kitől, mitől függ az, hogy abban az időben egy-egy jónak tartott viselkedés minta, mint pl. a tisztelet, nem jelenik meg, vagy másképpen jelenik meg a kapcsolatainkban, az interakcióinkban?
Véleményem szerint minden érték-örökségnek az átadását nagyon sok tényező meghatározhatja.
Elsősorban a családi mintákat tartom a legmeghatározóbbnak. Az a példa, amit egy gyerek a szüleitől lát, elsődleges alap lesz a személyiségfejlődésében. Fontossá válik a felnőtti viselkedési mód már koragyerekkorban, amikor az azonosulás nagyon nagy hangsúllyal szerepel. Mire vonatkozik ez az identifikáció? A konfliktusmegoldásokra, az indulatkezelésekre, a mindennapi szituációk kivitelezésére éppen úgy, mint az emberi kapcsolatainkra, viszonyulásainkra másokhoz. A gyerek főleg 3-6 éves korban rendkívül érzékeny és jó megfigyelője az anyai, apai magatartásoknak. Nagyon jól érzékeli azok hitelességét, formáját, tartalmát. Elsősorban azok a felnőtti emberi kapcsolatok, megnyilvánulások lesznek fontosak számára, amik emocionálisan érintik. Vajon az anyu, apu, hogy beszél a mamáról, óvó néniről, az idősebb szomszédokról, amikor azok nincsenek jelen, vagy éppen ott vannak. Kiemelten figyeli a beszélgetéseket, a gesztusokat, mert számára egy szeretett személyről van szó. Ellesi, hogy a szülő hogyan köszön, kommunikál, kifejezi-e a tiszteletét az idősebbek felé, elég türelmes-e? Ítélkezik-e mások viselkedése felett, segítő-e idegenekkel, ismerősökkel? És a szempontok tovább sorolhatóak. A gyerek a szüleitől tanulja meg a gesztusokat, verbális vagy non verbális reakciókat, a viselkedéseik módját. De nyilván lényeges számára minden más kapcsolódás is, amiket lemintáz, beépít a személyiségébe más felnőttől, gyerektől látva.
Az egymáshoz és más generációkhoz való viszonyulás megtanulása tehát elsősorban a szülőktől átvett mintán alapul. Mára azonban megváltoztak a szociális terek, ahol ezeket a gyerek ellesheti. Ma már nem tömegközlekedési eszközöket használ sok család, ahol az alapvető szokásokat tanulhatja pl. átadni a helyet az időseknek, nem lökdösődni, tekintettel lenni másokra. Sok helyen a gépi automaták vették át az üzletekben is szolgáltató szerepet, így a köszönöm-kérem kifejezések is csak módjával kerülnek elő.
A későbbi életkorokban a kamaszoknál nagyon meghatározó lesz a kortársi minta szerepe, az azzal való azonosulás. Nagyon sokszor látni, hogy pl. egy-egy agresszívabb viselkedés mögött a behódoló, a sodródó magatartás a jellemző. Ennek számos pszichés tényezője lehet az erős frusztrációtól kezdve, az erőfitogtatáson át, az otthoni agresszív konfliktusmegoldások megtanulásáig sok minden. Ezek a viselkedések nagyon sokszor pl. a tanári tekintély tisztelet hiányát, a pedagógusok munkájának semmibevételét jelzik. De miért is alakulhat ez így? Befolyásolja ezt az életkori sajátosságokon kívül az is, hogy a gyerekek és a fiatalok sokszor otthonról is rossz, a pedagógusok munkáját, vagy személyét, tekintélyét romboló megnyilvánulásokat hall. A szülők lekicsinylő, vagy esetenként megalázó kijelentésiből ő is ezt a negatív, tekintélyromboló képet építi fel magában, amire a kortársi közösség még ráerősíthet.
Aki kora gyerekkorában vagy fiatal korban nem tanulja meg a szülei és a társadalmi példákon keresztül az idősebbek tiszteletét, az már a saját felnőtti életében is kevéssé tudja alkalmazni. Nyilván vannak új modellek, példaképek, új tanulási, belátási helyzetek, mintaképek, de ezekre a későbbiekben tudatosan kell figyelni, hogy viselkedésünk ezekre is nyitottá váljon.
Sok idős ember éli meg nehezen azokat a helyzeteket, amikor a fiatalok a munkahelyeken átveszik az ún. stafétabotot. Ezt még inkább nehezíti az a tény, hogy sajnos a civilizált világunkban jellemzően a tapasztalataikra, a bölcsességeikre, iránymutatásaikra a fiatalok szinte jellemzően nem kíváncsiak. Az idős ember érzi, hogy sok mindenhez nem ért már, viszont sokszor pontosan tudja, hogy az alapok mégiscsak azokban a szituációkban rejlenek, amiket ő és a generációja már megélt. Vágynak arra, hogy ezeket megosszák, tanítsanak, kompetensek legyenek, mesterek, de a visszautasítás, vagy a közöny nagyon rossz érzéseket táplálhat.
Milyen világban élünk most? A generációk közötti ellentéteket sok minden meghatározza. De a sztereotípiákon kívül a mostani helyzet még inkább mélyíti azt az árkot, amit, ha nem kezelünk okosan, józanul, akkor erősebb viszályokat szülhet. Olyan világban élünk, amilyenbe még nem kerültünk sohasem. Viselkedésünket, mozgásszabadságunkat mások korlátozzák a pandémia miatt. Idősávokban létezünk, amit az életkori sávok is meghatároznak. Ha nem figyelünk ezekre jól, ha nem értjük jól ezeknek a korlátozásoknak a miértjét, akkor ez éppen úgy súlyos feszültségekhez vezet, mint sok egyéb tényező.
Hogyan lehetne jobbá tenni kapcsolatainkat, az életkort, tapasztalatot, a tekintélyt elismertetni, az idősekhez való esetleges negatív viszonyulást megváltoztatni, a generációs ellentéteken enyhíteni?
Ahogy korábban is írtam a szülői minta nagyon fontos. Tanítani kell a gyermekeinket a gesztusokra , a nyitottságra, a kíváncsiságra, az érdeklődésre, az elfogadásra. A nagyszülőktől hallgatott mesék, a régi fényképek nézegetése, családi történetek felidézése, az átélt dolgok megismerése mind ahhoz vezet, hogy az életkort, a bölcsességet egy gyerek már természetesen értékelni tudja.
A szülők a példamutatáson kívül sok mindenre taníthatnak, amik a későbbiekben is útmutatásul szolgálnak. Ilyen például a szociális érzékenység kialakítása, erősítése, az idősebb generáció segítése, ismerősöknek, ismeretleneknek egyaránt. A verbális pozitív megnyilvánulás, a kedves beszéd, a másik meghallgatása, az idős emberek jó tulajdonságainak, átélt élményeinek hangsúlyozása mind ahhoz vezet, hogy egy gyerek, fiatal előítéletmentesen tudjon viszonyulni, gondolkodni róluk.
Számos lehetőség és példa van a családon kívül is az érzékenyítésre, az idősekkel való együttműködésre. Ilyen például, amikor fiatalok tanítják a számítógépes alapokat a net-nagyi mozgalom keretein belül, vagy idős otthonokba látogat el egy iskolai csoport, bevásárlásokat szerveznek azoknak, akiknek ez nehézséget jelent.
Számtalan egyéb példa is van, de a lényeg: a gyermek és fiatal korban a felnőtteknek, szülőknek, pedagógusoknak egyaránt nagy szerepe van abban, hogy ezeket a lehetőségeket közösen megtalálják.
Lélekben érzékenyebbé, szellemében nyitottá akkor válik egy következő nemzedék, ha a felnőtti példamutatás is erre sarkallja őket.
Dr. Rónáné Falus Júlia
pszichológus
