A minap egykori munkatársak gyűltek össze egy horgásztó partján. A fűzfák árnyékában felidézték a közös emlékeket, jóízűen falatoztak a bográcsban készült pörköltből és kortyolgattak a hűtőládában várakozó sörből. A férjek eközben a tavat bámulták meredten, néma csöndben: megelégedtek az asszonyok csivitelésével. Aztán felébredt az autóban a két és fél éves kislány, sírására az anyuka rohanva tette meg azt a tíz métert. Odahozta a felnőttek közé a kislányt, aki lassacskán magához tért. A volt kolléganők tovább nosztalgiáztak, a férfiak a horgászbotokat nézegették kitartóan, a kislányt ebéddel kínálta a mamája. Ezután a dédi, aki eddig meg sem mukkant és egy összecsukható karosszékben kuksolt, hirtelen felélénkült, és a kislány felé fordult (aki nem volt a rokona, csupán egy ismerős család gyermeke). A köztük lévő mintegy nyolcvanöt év korkülönbség ellenére – vagy talán éppen amiatt – azonnal értették egymást. Remekül szórakoztak mindketten. A dédinek minden eszébe jutott, amivel egy ilyen szőke kisangyalt mulattatni lehet, a lányka pedig boldogan belement a játékba. Pillanatok alatt létrejött közöttük a kapocs, felépült a nemzedékek csodálatos hídja, anélkül, hogy a többiek felfigyeltek volna rá.
Dávid Péter
