Amit azelőtt sohasem gondoltunk volna: most azért mondunk köszönetet, hogy a gyerekeink nem jönnek közel hozzánk. Nem ölelnek meg, pedig az ölelés csodás ereje többet ér minden gyógyszernél és jobbító kúránál. Nem adnak puszit, nem lépnek be a bejárati ajtón. Megállnak a lépcsőházban, tisztes távolságban, a nyitott ajtón kívül, és ott topognak, kissé zavartan mosolyogva, hiszen nem ehhez szoktunk hozzá. Kérlelnek minket, hogy vigyázzunk magunkra. Gombászni voltak, utána szakértővel bevizsgáltatták a gyönyörű erdei lényeket, és úgy hozták el nekünk a legszebbeket, de nem jönnek be a lakásba. Minket féltenek. Miközben megszakad a szívünk, hogy nem szoríthatjuk őket magunkhoz, a jobbik eszünkkel tudjuk: hálásnak kell lennünk ezért a gondoskodásért, elővigyázatosságért, óvatosságért. Azok is vagyunk. Ez a járvány mindent átírt, mindent eltorzított, mindent tönkre tett. Vagy majdnem mindent. Mert lám, a gyermekek és szülők szeretete ezt is túlélte, csak most másképp mutatkozik meg. A távolságban. …és mi hálás szívvel fogadjuk és elfogadjuk a távolságot.
Dávid Péter
