Apám
Tudom, hogy most is ott vár hűségesen, azon a bizonyos várótermi padon. Maszkkal az arcán, összekulcsolt kézzel ül a csomagjaival a narancssárga műanyagülésen, és lesi, hogy mikor bukkanok fel a terem másik végében.”
“Hat lépést kell tennem, miután belépek a buszpályaudvar alumíniumkeretes ajtaján, de ekkor még csak a szemben lézengő utasokat látom, mert ez a hat lépésnyi út egy folyosón vezet. Tudom, ha megtettem a hatodik lépést, csak jobbra kell fordulnom és meglátom napszítta bőrét, deres haját és azt a boldogságtól sugárzó szempárt, amikor észreveszi, hogy megérkeztem.”
“Lendületesen feléje indulok, ő már szinte felpattan az ülőalkalmatosságról és kitárja karjait. Bár nem látom ettől a darabnyi vászontól, de biztos vagyok benne, hiszen látom a szemén: mosolyog. Megjött az egyetlen lánya. Ünnep van. Félve közelít és már sorolja is, hogy mit rejtenek a gondosan összekészített csomagok.
– Ebben a vödörben paradicsom van, a tetejére tettem az aprókat, amiket annyira szeretnek a lányok. Van néhány uborka is, meg egy kis zöldhagyma. A másik szatyorban szőlő van, ezt majd vedd ki, ha hazaérsz, hogy ne fülledjen be. Már érik a nagy szemű, édes, lesz még belőle. Volt még néhány barack, ezek már tényleg az utolsók, leérett a fáról. Szedtem egy kis petrezselyemzöldet, jó lesz a levesbe.
Belenézek a szatyrokba, gondosan elkülönítve hol egy kisvödörbe, máskor egy kiszuperált cukroszacskóba az egyes termények. Nem is kell mondania, tudom, hogy hogyan készítette össze. Látom magam előtt, ahogy már korán reggel vagy előző délután megtette a hosszú utat a kertbe, dombokon, erdőkön át, hogy leszedhesse és elhozhassa a sok-sok munkaóra árán megtermelt zöldségeit, gyümölcseit.”
Ahogy ment kifelé, azt tervezgette, hogy miből mennyit tud összekészíteni, azt hogyan, mibe tudja elpakolni. Latolgatta, hogy mekkora súlyt bír el még kényelmesen, hiszen hazafelé is több mint két kilométer az út, és hegynek fölfelé, a 82. év árnyékában már nem úgy fickándozik az ember, mint ötvenévesen.
De ez csak megfontolt belátás, nincs benne semmilyen keserűség, hiszen „én sportember vagyok” – mondja mindig, és látom magam előtt azt futballkapust, aki a megyebajnokságban védte a hálót, rendületlenül.
Ahogy kiér a „birtokra”, szemrevételezi a tegnap óta bekövetkezett változásokat. Megérett-e a paradicsom, összeérett-e annyi, amennyivel érdemes felülnie a buszra? Mit szedhetnék, aminek örülnek az unokáim? Érdemes-e még elvetnem idén a hagymamagot, kikel-e a fagyok beállta előtt?
Jár körbe a fél évszázada birtokolt területen, ami számára a valódi Paradicsom, minden baja elől a mentsvár, ami annyi sikerélménnyel, örömmel, nyugalommal ajándékozta meg élete során. Kertésznek kellett volna lennie, nem művezetőnek, de végül is az lett, hiszen megteremtette a maga számára a saját kertjét. Ölelte, vigasztalta a sok, egészségtől kicsattanó zöld növény, a tengernyi illatozó virág, a gyümölcstől roskadozó fák akkor is, amikor szeretett társa átköltözött egy másik világba. Bánatát, keserűségét elnyelték kertlakó barátai…
– Itt vagyok kint a kertben, szépen megérett a paradicsom, vihetek nektek holnap? – kérdezi a telefonban és erre csak egyféle válasz érkezhet.
Még tavasszal mesélte, hogy idén milyen kalandos úton-módon szerezte be a palántákat, még a szomszéd faluba is hajlandó lett volna elbuszozni, csak megkapja a kiváló minőséget. Öntözgette, nevelgette a kis növényeket, míg megerősödtek, megkereste a legjobb helyüket az életközösségben, hogy ha talajmenti fagy érkezne, túlélhessék a sokkos eseményt. Hétről hétre beszámolt róla, hogy milyen szépen fejlődnek és hogy idén szép termés várható. Mint szinte mindig, most is igaza volt.
Látta maga előtt a cseresznyepiros gyümölcsöktől roskadozó ligetet. Már előre örült annak, hogy adhat, hogy másnak is örömet okozhat. Hányszor hallottam tőle, amikor valakit megajándékozott gyöngyvirággal, hogy milyen boldogságot vitt egy hölgy életébe, aki néhány percre újra nőnek érezhette magát. Vagy amikor barackot, almát, borsót adott a szomszédnak, aki hálásan köszönte a jótéteményt. Hogy örül mindig, hogy adhat!
Sután megfogjuk egymás kezét, még nincs ideje az ölelkezésnek. Néhány perc a találkozás, de benne van az elmúlt évtizedek gondoskodása, az egymás feltétlen elfogadása, a másik tisztelete, a viszontlátás öröme, a tudat, hogy ott vagyunk egymásnak, számíthatunk a másikra. Hogy ugyan elrepültek az évek, én is már ötven, de mindig az apukám féltve szeretett lánya maradok. Akiről gondoskodni kell. Majd’ 82 évesen is. És ez már így is marad.
Örökké.