ferling

Tetszik

A Szertartásos paradicsomlevesben Szász Anna elgondolkodtató, bölcs ötleteket adott, köszönet értük. Igaz, ő már ötszörös dédnagymama, komoly tapasztalatra tett szert, mondhatnám, könnyű neki. Pedig biztosan nem könnyű, épp ez a szép az írásában. Nem olyan magától értetődő, hogyan tegyük élvezetessé és tartalmassá az együttléteket unokáinkkal és dédunokáinkkal (akinek már olyan is van). Szerintem Szász Anna gyakorlata követésre érdemes, megállapításaival egyetértek. A gyerekeknek tényleg szükségük van stabilitásra, kis ceremóniákra, ismétlődő, de azért alakuló, fejlődve bővülő eseményekre, rendszerességre, állandó ismétlődésre.

Nekem ez sok fejtörést okoz. Nem vagyok féltékenykedő alkat (szerencsére), de bevallom, az unokám apai nagyszüleire egy kicsit irigy vagyok. Az én helyzetemet a földrajzi távolság nehezíti, amit a járványhelyzet csak tovább rontott. Kétéves unokám ugyanis Londonban él szüleivel. Az idei évre tervezett találkozóink mind elmaradnak, úgy látom. Ettől összeszorul a szívem. Bezzeg az angol nagyszülők karjukba vehetik az unokáikat…! No de félre bú, az internetes lehetőségeknek hála mi videó-telefonálni szoktunk egymással, számtalan alkalmazás egyikét választva. Még ez is milyen jó, örülök is neki! Természetesen boldog vagyok, amikor felbukkan unokám szőke fürtös feje a laptopom monitorján, és ő is szemmel láthatóan örül nekem. Kicsit a külső megfigyelő szerepkörére kárhoztat ez a helyzet: mondjuk, megnézhetem, ahogy a család szépen megvacsorázik, vagy Lola rajzolgat, játszik valamit, a játszótéren siklik a csúszdán, esetleg épp fürdik. Ő időről időre odasandít a mama telefonjára, ellenőrzi, nézem-e még, és olykor meg is szólít: „Look, papa!”, és büszkén magasba emeli legfrissebb alkotását.

Szász Annához hasonlóan megpróbáltam valami állandó, szertartás-szerű elemet csempészni a videótelefonos találkozásainkba. Egy mesekönyv volt ehhez az eszköz, mindig ugyanaz. Ha a világ rigó lenne, Weöres Sándor versei és Hintz Gyula rajzai. Maga a csoda. Szerette, egyre több magyar szót mondott nekem, amikor meglátott. Idővel sikerült elérnem, hogy amikor észrevette az arcomat a telefon kijelzőjén, már széles mosollyal követelte: „Papa! Book!” Ő is hozta a kedvenc mesekönyveit, és ilyenekből szerencsére sok van neki, kétéves létére tekintélyes könyvtárral büszkélkedhet.

Ám ez kevés. Agyalok, milyen szertartást tudnék még kitalálni, ami így, több ezer kilométerről is működik. Egy nagyszülő képes igazi erőfeszítésekre, ha az unokájáról van szó. Ezért arra gondoltam, előveszem a hegedűmet, és egy tanár segítségével (covidos online órákon) kicsit felfrissítem beporosodott hangszertudásomat. Nagyon remélem, Lola értékelni fogja. Szereti a zenét, és milyen szép is lesz, ha hozzám köt, mondjuk magyar gyermekdalokat. Akkor ez a közös muzsikálás lesz a mi paradicsomleves-szertartásunk.

Dávid Péter

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

Nemzedékek hídja

A minap egykori munkatársak gyűltek össze egy horgásztó partján. A fűzfák árnyékában felidézték a közös emlékeket, jóízűen falatoztak a bográcsban készült pörköltből és kortyolgattak a hűtőládában várakozó sörből. A férjek eközben a tavat bámulták meredten, néma csöndben: megelégedtek az asszonyok csivitelésével. Aztán felébredt az autóban a két és fél éves kislány, sírására az anyuka rohanva tette meg azt a tíz métert. Odahozta a felnőttek közé a kislányt, aki lassacskán magához tért. A volt kolléganők tovább nosztalgiáztak, a férfiak a horgászbotokat nézegették kitartóan, a kislányt ebéddel kínálta a mamája. Ezután a dédi, aki eddig meg sem mukkant és egy összecsukható karosszékben kuksolt, hirtelen felélénkült, és a kislány felé fordult (aki nem volt a rokona, csupán egy ismerős család gyermeke). A köztük lévő mintegy nyolcvanöt év korkülönbség ellenére – vagy talán éppen amiatt – azonnal értették egymást. Remekül szórakoztak mindketten. A dédinek minden eszébe jutott, amivel egy ilyen szőke kisangyalt mulattatni lehet, a lányka pedig boldogan belement a játékba. Pillanatok alatt létrejött közöttük a kapocs, felépült a nemzedékek csodálatos hídja, anélkül, hogy a többiek felfigyeltek volna rá.

Dávid Péter

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

Fiatal öregek, öreg fiatalok

Te is találkoztál már ilyen emberrel? Aki meghazudtolva a korát, nem a születési bizonyítványában szereplő testtel és lélekkel élte az életét?

Nekem az első ilyen találkozásom egy híres emberrel volt. Slapaj újságíróként kaptam a megbízást, hogy készítsek interjút Szepes Máriával. Az interjú idején nyolcvanhat éves volt. Elképesztően gazdag életművel a háta mögött ott ült velem szemben egy nagymama külsejű hölgy, hófehér haja magas kontyba tornyozva, és egy kétéves kislány ártatlan, búzakék szemével nézett rám. Akkor én majdnem negyvenéves voltam, és hozzá képest vénséges vénnek éreztem magam. Ragyogó szeménél csak intellektusa volt csillogóbb. Esze ágában sem volt butácska kérdéseimre válaszolni, inkább ő faggatott engem. A gyermekeim neve érdekelte leginkább, és ott helyben megjósolta, mi lesz az élethivatásuk. Nem tétovázott, a mindentudó bölcsek keresetlen egyszerűségével beszélt, széles ecsetvonásokkal dobta fel képzeletem vásznára a lányaim jövőbeli portréját. Szájtátva bámultam és hallgattam.

Aztán találkoztam megdöbbentően öreg fiatalemberrel is. Egyetemtársak voltunk, ő nálam pár évvel fiatalabb, mégis az ükapám lehetett volna. Még csak nem is a külsője cáfolt rá korára, mert a kinézete nem mutatta meg, ki és mi lakik benne. Keveset szólt, szavai igazgyöngyökként gurultak elém, tökéletesen és megcáfolhatatlanul. Bölcs tanácsai úgy hangzottak, mintha egy tibeti szerzetes adná őket. Sajnos nem hallgattam rájuk…

Azért igazi meglepetés akkor ért inkább, amikor javakorabeli ember viselkedett és látszott évtizedekkel fiatalabbnak. Megfigyeltem, hogy az alternatív gyógyítással foglalkozó nők között vannak ilyen kivételes emberek. Például a reflexológia gyakorló mestere, aki hetvenkét éves, a minap ünnepelte férjével az ötvenedik házassági évfordulóját, és aki gondolkodásmódja, fizikai frissessége és jóízű kacagása szerint olyan ötvenes kellene, hogy legyen. Valósággal árad belőle az életöröm: ha eltöltesz egy órát a rendelőjében, az olyan, mintha beállnál egy pozitív energiát sugárzó zuhany alá.

Vagy ott van a szimbólumterápiával gyógyító doktornő, akin képtelenség eligazodni. Semmi sem olyan és annyi, amilyennek és amennyinek gondolnád. Mintha ő is az örök fiatalság forrásvizéből inna nap mint nap. Rendelőjének dekorációja szerint keleti vallások és katolicizmus, filozófia és pogány hitek keverednek nála; a legmodernebb diagnosztikai módszereket és technológiát vegyíti a mágia körébe sorolható hókuszpókuszokkal – és eközben ő maga olyan, mintha egy hatvanas évekbeli divatmagazinnak állna épp modellt. Sima bőre és tökéletes frizurája csak kiegészíti arányos, ruganyos alakját, egész lénye vitalitást áraszt.

Vannak tehát emberek, akik valami belső forrásból merítkezve maguk képesek befolyásolni a korukat. Persze, elismerem, ez így vadul hangzik, de szerintem mindenkinek van ilyen tapasztalata, találkozott már ilyen emberekkel. Tudnak valamit, birtokában vannak valami nagy titoknak. Próbáljuk meg ellesni tőlük.

Dávid Péter

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

Hanyas vagy?*

Sosem töprengtem a koromon, sőt, ahogy teltek az évek, egyre inkább örültem, hogy lám, eddig is eljutottam, már betöltöttem a 40-et, az 50-et. Értetlenül hallgattam másokat, akik elkeseredtek már akkor, amikor 30 évesek lettek. Lehet, hogy a hozzáállásomat az édesapámtól tanultam, mellette lett véremmé. Őt sem izgatta a kora, még 86 évesen is dolgozott, talán az tartotta frissen, hogy mindig előre nézett. Ahogy szokták mondani, 10 évet minimum letagadhatott a korából bármelyik életszakaszában.

Az első kisebb pofont, hogy a valódi életkor számít-e vagy sem, hasonlóképpen kaptam, mint amiről Endrei Judit mesél a vele készített interjúban. Ő azon döbbent meg, hogy egy hírben idős néninek minősítettek egy 53 éves nőt. Én pedig még ma is emlékszem arra a barkácsáruházi eladónőre, aki nagyon kedvesen segített nekem valamilyen kaspót megtalálni. Nem voltak sokan az üzletben, szimpatikus lehettem neki, vagy csak ráérzett arra, hogy szívesen hallgatom meg mások történeteit. Mesélni kezdett az életéről, és egyszer csak kibukott belőle a panasz: most, hogy ennyire megöregedett, már 52 éves, nem sokat várhat már az élettől. Letaglózva álltam ott, ugyanis sokkal többnek néztem a nőt. Nem a ráncai miatt, hogy voltak-e egyáltalán, arra nem is emlékszem. Hanem részben, mert az én szempontomból kicsit ódivatú volt a frizurája és a ruházata. Részben pedig, ahogy beszélt és figyeltem a tekintetét, nem nagyon volt benne kíváncsiság, sőt életkedv sem sok.

Nem csak ez volt az egyetlen ok, ami megrendített, sőt lássuk be, egyáltalán nem ez volt a legfontosabb. A leginkább ijesztő az a gondolat volt, hogy egy nálam pár évvel fiatalabb nő öregnek tartja magát. Sőt, nem csak, hogy ő véli magát idősnek, hanem ezt megingathatatlan, szinte tudományos tényként közli velem. Nincs apelláta, jött át az üzenet, egy 50 év körüli nőnek annyi, annak már lőttek, az végérvényesen öreg, levegőnek nézik, nincs feladata. Egy-két nap alatt túltettem magam ezen a rossz élményen. Azóta persze rááll a szemem a témára, szerencsére látom és olvasom a sikertörténeteket. Sok 50 éves egyáltalán nem tartja idősnek magát. Sokan kezdik újra az életüket, indítanak el új vállalkozást, velem egykorú barátnőim új foglalkozásba kezdtek, és azokban komoly sikereket értek el.

Időről időre felötlik azonban bennem újra a kérdés: mennyire számít a valós életkor? Fontos-e, hogy fiatalabbnak lát a környezetünk, mint ahány évesek vagyunk, vagy éppen fordítva?

A minap felfedeztem egy Microsoft alkalmazást, ami újra előhozta ezt a témát. Ismerik? A fotókon szereplőkről lehet tippelni, ki hány éves, illetve a saját fotónk feltöltésével ellenőrizhetjük, hogy a program hány évesnek lát minket. Jó játék, gondoltam. Talán több is annál. Ugyanis elgondolkodtat, mennyire nehéz megítélni az emberek valós életkorát, hiszen annyi minden befolyásolja az ítéletet.

Emlékeznek még? Hasonló „játék” zajlott a COVID-19 járvány alatt bevezetett korlátozások idején, amikor a délelőtti idősávban csak a 65 évesnél idősebbek vásárolhattak. Szerintem mindenkinek volt olyan ismerőse, aki arról posztolt a Facebookon, hogy az üzletben fiatalabbnak, olykor idősebbnek nézték a valós életkoránál.

Tanulság? Ki ki vonja le maga!

*Szilágyi György: Hanyas vagy? versének immár szállóigévé vált címe nyomán

– stzs –

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling
,

Berzenkedő

Engedtessék meg, hogy egy kicsit vitatkozzam az Idősnek lenni jó című cikk némely kitételével. Sok mindenben egyetértek az írás állításaival, ám van néhány, amivel nem, vagy csak nehezen.

(Egyébként a cikk olyan szemléletről tanúskodik, amely számomra irigylésre méltó; gyakran a fejemhez vágják, hogy nem vagyok elég pozitív – és lehet, kedves olvasó, hogy te is ezt gondolod majd e pár sor olvasása után. Üsse kő, vállalom.)

„Az idős emberek egy jelentős része nagyszerű lehetőségként tekint az élet „második” felére. A visszavonulás évei sokszor a nyitás évei is egyben, végre jut idő mindarra, ami az aktív évtizedekből a kötelezettségek miatt el- vagy kimaradt.” – olvassuk a cikkben, majd a szerző felsorol néhány ilyen tevékenységet. Említi egyebek között az utazást. Nos, azt hiszem, a legtöbb ember nem azért marad otthon fiatalabb korában, mert nincs ideje kalandozni. Inkább azért vágnak neki ősz fejjel az útnak sokan, mert korábban nem engedhették meg maguknak, hogy utazzanak. Pénzt kellett keresni, fenntartható családi gazdálkodást folytatni, és a költségvetés sajnos nem viselte volna el a külföldi (vagy akár belföldi) út költségeit. Egy nyugdíjas pár, ha már önállóak a gyermekei és nagyjából mindazt beszerezte, amire szüksége van, a megtakarításaiból könnyebben kihasíthat egy-egy összeget az utazásra… Feltéve, hogy egészségesek. Mert bizony – megint csak: sajnos – rengeteg utazni vágyót szegez ágyhoz, jobb esetben székhez valamilyen kór, gyakran (jellemzően) időskori betegség.

Szép és szívhez szóló, hogy a „… be nem váltott ígéretek, a valóra nem vált álmok új esélyt kapnak”. Halleluja. Több idő jut kultúrára, mert, úgymond „A zenehallgatás, a filmnézés pótcselekvésből elsődleges programmá válik…”. Már bocsánat, de a kultúra élvezete miért lenne pótcselekvés bármely életszakaszban? Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kultúra kincseinek élvezetére egy kicsit több idő jut idős korunkban – és ez valamelyest kárpótol a testi gyengeségért, a szaporodó betegségekért. Ugye, ez így mindjárt másképp hangzik?!

Végül azt olvasom, hogy „Olykor 80 felett is építenek még új házat – például Legóból, mert ők már jól tudják, hogy az új világ építőelemei mindig kompatibilisek a régivel”. Bár így lenne … Kedves kép ez a Lego-zó öregekről, de sajnos ezt a kompatibilitást ritkán tapasztaljuk.

DP

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

A tanító

Nem muszáj velem együtt lelkesedni a Kill Bill című filmért. Tudom, sokan képtelenek még megnézni is, mert taszítja őket a rengeteg verekedős jelenet, az erőszak számtalan megnyilvánulása, a patakokban folyó művér (több mint négyszáz litert használtak az egyik kulcsjelenethez). A kétrészes alkotást telezsúfolták a fizikai és lelki agresszió és brutalitás megnyilvánulásaival, úgyhogy megértem azokat, akik emiatt elzárkóznak tőle. A film egyik főszereplője, Lucy Liu maga is úgy nyilatkozott annak idején, még a forgatás alatt, hogy a Kill Bill „minden képzeletet felülmúlóan erőszakos”. Liu azonban a brutalitást csak a művészi kifejezés egyik eszközének tartotta, ráadásul véleménye szerint a túlhajtott erőszak egy idő után szinte komikussá válik. Egyetértek vele. A Kill Billt egy pillanatig sem szabad komolyan venni: ez egy véres mese, amelyben az alkotók a műfaj előtt tisztelegve egy kicsit ki is nevetik azt – igaz, hogy szeretettel, nem rajta gúnyolódva.

Viszont fontos mű, mert a filmkészítés legnemesebb hagyományait megújítva új iskolát teremtett. Hibátlan, poénosan pergő párbeszédei (Quentin Tarantino egyik fő erőssége), a kiváló színészi alakítások, sajátos kameramozgás, a különleges, fanyar humor rendkívül erős hatást kelt. Közepesen élemedett korom miatt tűnik úgy, mintha csak a múlt héten lett volna a bemutatója, pedig 2003-ban, illetve a második rész 2004-ben került a mozikba.

A második részben szerepel egy bizonyos Pai Mei. Hófehér a haja, szemöldöke és szakálla. Kung fu mester, aki Bill kis magánhadseregének tagjait oktatja harcművészetekre (Chia-Hui Liu játssza). Emellett tartásra, lelkierejük megacélozására, szerénységre és alázatra is neveli őket. Kemény harcost farag belőlük pár hét leforgása alatt. A tanítványok – már az oktatás előtt is bérgyilkosok voltak, akik valamennyire ismerték a keleti harcművészetek valamely ágát és jól forgattak bizonyos fegyvereket – korán ráébrednek, hogy Pai Mei nem az, akinek látszik. A lengedező, hosszú és selymes szakáll és a szépen fazonra igazított, hatalmas fehér szemöldök a régi kínai mesékből itt felejtett apókát sejtet, de Pai Mei minden, csak nem szánalmas vénember. Erre a tanfolyam első perceiben rá kell jönniük a tanítványoknak, mint ahogy arra is, hogy a mester nem tréfál: eltörheti a karjukat, egyetlen mozdulattal félig megvakíthatja, vagy akár meg is ölheti őket, ha nem úgy viselkednek és teljesítenek, ahogy elvárja tőlük. Tiszteletet parancsoló, szó szerint.

Pai Mei alakjával Tarantino behozza a tanító-tanítvány izgalmas témáját. Ha jól emlékszem, a harci tanfolyamát elvégzett két női harcos, a Menyasszony és Elle Driver a film második részében beszélget is erről. A Menyasszony kérdésére, hogy miért vakította meg fél szemére a mester, Elle elmondja, hogy nyomorult vén bolondnak nevezte, ezt torolta meg Pai Mei a kegyetlen büntetéssel. Szélsőséges és jelképes az egész, nyilván elborzadva nézzük és hallgatjuk. Az idős mester felelőssége és a fiatal tanítványok hozzáállása miatt idézem csak fel (meg mert jelentős teljesítménynek tartom, hogy egy pár perces jelenet, a maga sarkított ábrázolásmódjával, ilyen plasztikusan tudjon bemutatni egy bonyolult kapcsolati rendszert).

A szülő-gyermek viszony után a fontossági sorrendben a tanító-tanítvány kapcsolat következik nálam a nemzedékek egymással való boldogulását vizsgálva. Vajon milyen ma a tanító-tanítvány kapcsolat? Megvan-e benne a kölcsönös respektus? Vannak-e mai is olyan tanár egyéniségek, akikre felnéznek a tanítványok? Ami még fontosabb, olyanok, aki megtanítanak valamire (a tananyagon túl)?

A Kill Billben az idős mester embertelenül bünteti meg az őt sértegető Elle Drivert, aki viszont egy kis idő múlva ételébe csempészett méreggel végez a mesterrel. A filmbéli tanító-tanítvány viszony szélsőségesen elmérgesedett, a rendező mintegy maga is szörnyülködik a torz jelenetet láttatva.

Szinte mindenkinek vannak személyes emlékei olyan tanítókról vagy tanárokról, akiktől félni kellett. Általában nem a fizikai bántalmazástól, habár a megfélemlítés, a kicsinyes bosszú vagy az erődemonstráció felér egy pofonnal vagy egy körmössel, vagy akár még rombolóbb is lehet a hatása a diák lelkére. A diákcsínyek céltáblái azok a tanárok szoktak lenni, akik kivívják egy osztályközösség ellenszenvét. Persze megeshet, hogy szeretve tisztelt, idősebb tanárt tréfálnak meg a diákjai, de nem ez a jellemző. A tanítónak, még ha nem is akar tudomást venni róla, lehet egy életen át érezhető hatása, jó és rossz értelemben. Irodalmi alkotások, filmdrámák születtek erről szerte a világon. Hadd utaljak ehelyütt egy másik nagy kedvencemre, Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című örökbecsű művére (és egyben hadd ajánljam melegen a mai fiataloknak).

Az iskolai viszonyrendszerben a nemzedékek együttélése meghatározó. Szerencsésnek mondhatja magát az, aki soha nem szorongott az iskola miatt, akinek egyszer sem rándult görcsbe a gyomra, ha X tanár úrra vagy Y tanárnőre gondolt. Duplán szerencsésnek akkor, ha találkozott valódi pedagógussal is.

Dávid Péter

2020.07.09.

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

Nemzedékek együtt vagy egymás mellett

Egyszer azt hallottam valakitől, hogy az életkor önmagában nem érdem vagy tiszteletre méltó teljesítmény, csak egy állapot. Úgymond, ne azért tisztelj valakit, mert benne van a korban, hanem azért, mert… (és itt állhat bármi, ami tiszteletre méltóvá tesz egy embert). Érdem lenne mégis, ha valaki magas kort él meg? A háború előtt született nemzedékeket még arra nevelték otthon, hogy az öregeket tisztelni kell, pont. Az én generációm erről még hallott, és a mai fiatal felnőtteknek ez már csak felemlegetett múlt.

A különböző korosztályok együttélésének nehézségei bizonyára egyidősek az emberiséggel. Az ellentétek vagy súrlódások oka persze nem csupán a korkülönbség, sőt, többnyire nem az. Ugyanakkor tapasztalati megfigyelés: akik több nemzedék képviselőit felölelő közösségekben (családokban) élnek, rendszerint árnyaltabban gondolkodnak az élet úgynevezett nagy kérdéseiről. Tanulnak egymástól, idős a fiataltól és fordítva.

Mi az értékes tudás? Amit iskolapadban, könyvtárban vagy az interneten szerzünk? Tankönyvből, szak- és szépirodalomból, filmekből, előadásokon gyűjtögetünk? Szerintem még annál is többet ér az, amit megélünk, megtapasztalunk, vagy valakivel közösen élünk át. Talán a nyelvtanuláshoz tudnám ezt hasonlítani. Ha egy ideig, mondjuk angol nyelvű országban élsz, más lesz az angoltudásod, mint azé, aki nyelvtanfolyamon vagy akár egyetemen sajátította el a nyelvet. Nekem egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy tankönyvízű az angolom, olyan bookish. Igaza volt: soha egy napot sem éltem angol nyelvű országban, legfeljebb vendégeskedtem Amerikában és Angliában. Hasonlóképpen, családi szituációban megélve megérteni például az idős kori gondokat egészen más, mint bölcs cikkeket olvasni róluk – teszem azt a respectforall.hu oldalon.

Úgy hozta az élet, hogy fiatal felnőttként beköltöztem egy csöppnyi szobába a nagymamámhoz (valamikor az volt a cselédszoba, habár cselédjük sohasem volt). Mindig is szerettük egymást, és neki akkoriban szüksége volt egy kis gondoskodásra. Az együtt töltött idő eredményeképp még közelebb kerültünk egymáshoz és ahhoz, amit kölcsönös megértésnek és elfogadásnak nevezhetnék. A szeretetünk is elmélyült, és – azt remélem legalábbis –, sikerült enyhítenem a magányát. Jól mulattunk együtt. A nagymamámnak különben remek humorérzéke volt, ami hosszú élete során, nehéz helyzeteken segítette át.

Ott és akkor értettem meg, hogy az önsajnálatnál van jobb, ha gond vagy fájdalom gyötör. Nagymamám saját gyöngeségét, fájós lábát is könnyebben fogadta el csipetnyi öniróniával, egy kis szarkazmussal, és élvezte, ha néhanapján megnevettet másokat. Egy kis huncutságért nem ment a szomszédba. Emlékszem például, ki kellett hívnom hozzá a körzeti orvosunkat, mert nagymamám megszédült a konyhában és elesett. Abból tudtam, hogy nincs nagy baj, hogy már tréfálkozott a doktornővel. „Tudja, kedves, hogy maga egy pillangó?” – kérdezte az orvost, amikor az becsattintotta a táskáját, mert indulni készült. A doktornő már majdnem megsértődött, amikor nagymamám elmagyarázta neki, mire gondol: „A neve miatt… franciául majdnem pillangót jelent. Tudja, Papp Ilona – papillon…”.

A mai napig, ha egy fájós lábú nénit látok valahol, bevillan a nagymamám képe. Sajnáltam-e valaha is a kora vagy fájdalma miatt? Tiszteltem-e azért, mert elmúlt nyolcvan éves? Erre valahogy nem emlékszem. Viszont hiányzik nekem. A nevetése, a huncutsága és a szeretete. Jó volt együtt élni vele.

Dávid Péter

2020.07.05.

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

Talán egyedül vagyok…

…azzal a véleményemmel, hogy nem kellemes „ilyen volt – ilyen lett” típusú képpárokat nézegetni. Tudod, amikor egy híres ember fiatalkori és mostani fotóját teszi egymás mellé a bulvárlap képszerkesztője. Egyedül vagyok ezzel valószínűleg, hiszen gyakran felbukkannak ezek a képpárok, vagyis rajtam kívül mindenki kedvtelve szörnyülködik azon, mit zúzott tönkre az idő egy arcon.

Különösen szívbe markoló a különbség, amikor egy egykori szexszimbólum (mi még szexbombának mondtuk), mondjuk Brigitte Bardot fényképei kerülnek egymás mellé. Fel sem sorolom, mennyi mindent tud elveszíteni az ember a veleszületett szépségéből, mert oldalakat írhatnék tele ezzel. Lehangoló és unalmas lenne.

Az is kissé felbosszant, amikor olyan videókat töltenek fel valamelyik közösségi médiumra, amelyen kilencven körüli pár táncol (egyébként remekül) egy forgalmas utcán, mert a felvételen az is jól látható, hogy az emberek jönnek-mennek körülöttük, senki rájuk sem hederít. Ők ropják boldog, sőt, üdvözült mosollyal az ajkukon, tökéletes összhangban (évtizedekig gyakorolhatták), de a fiatalokat ez nem izgatja, vagy legfeljebb ajkbiggyesztve megállapítják: „Milyen ügyes a két kisöreg…”. Na jó, egyvalakit mégis érdekelt: aki odaállt a telefonjával, videóra vette a produkciót és közzé tette.

Azt gondolom, örülnünk kell annak, ha mi magunk vagyunk a koros táncosok, de nem szabad a világ elismerésére vagy csodálatára számítanunk. Ropjuk bátran és élvezettel, de ne várjunk dicséretet érte; táncoljunk a nappaliban, és élvezzük a tánc csodás hatását: testünk-lelkünk felszabadul és minden sejtünk boldog, amikor együtt pörgünk-forgunk a dallam és az ütem mámorító hatása alatt. Ez csodálatos, de ne ácsingózzunk nézők után. Ha ugyanezt a produkciót egy fiatal pár adja elő – nyúlánk, elegáns mozgású fiatalember szmokingban és csinos ifjú nő olyan dresszben, amely lehetőleg alig takar valamit tökéletes idomaiból, az más, azt úgy hívják: versenytánc. Ők jó eséllyel áhítoznak az elismerésre, mert fiatalok és szépek.

Hogy az öregecske pár is versenytáncos volt egykor? Meglehet, nagyon is elképzelhető. Mégis muszáj tudomásul venni, hogy a külső szemlélőnek a táncprodukció látvány. Az öregség pedig – sajnos – nem túl szép látvány, még ha élnek is közöttünk szépen megöregedett férfiak és nők.

Dávid Péter

2020.07.05.

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling
, ,

Amit a járvány felerősített

Fontos írásra szeretném felhívni a figyelmedet: június végén jelent meg Horváth Bence cikke a 444.hu ÉLET rovatában. A szerző Kucsera Csaba szociológussal beszélgetett.

Hosszú olvasmány. Már a címe is egy felismerés: “A járvány megmutatta, hogy nagyon elnagyolt fogalmaink vannak az idősekről”. Ha rászánod ezt a tíz percet és megismered az ELTE TáTK Szociálpolitika Tanszék tudományos főmunkatársának gondolatait, rájössz, hogy ez valóban így van. Az időskor kérdéseivel nem szívesen foglalkozunk. Annak idején én is elhessegettem magamtól az öregség, a megöregedés, az öregkor témáját, mondván: messze van az még, ráérek még szorongani miatta.

Azzal szeretnék kedvet hozni az ajánlott cikkhez, hogy felidézem egy régi, meghatározó élményemet.

Egy nemzetközi nagyvállalat világközpontjában dolgoztam pár évig. Minden év elején a központ közel ezer dolgozójának tartottak egy értekezletet, ahol a vállalat elnök-vezérigazgatója és a vezetők némelyike tartott beszámolót az előző év eredményeiről és vázolta az új évben ránk váró feladatokat. A cég felnőtteknek szánt, úgynevezett gyorsan forgó kategóriába tartozó terméket gyártott, célcsoportja a fiatal felnőttekből állt (vagyis 18 és 24 év közötti nagykorúakból). Az elnök-vezérigazgató előadása végén a hallgatóság kérdéseket tehetett fel. Ez remek alkalomnak számított, a vállalatközpont alkalmazottai készültek rá, előre meg is vitatták, mit kérdezzenek a nagyembertől. Így amikor véget ért az előadás és eljött a Q&A (kérdés-felelet) ideje, felállt egy kolléga, talán a marketing osztályról, és azt kérdezte: „Miért nem fejlesztünk ki egy márkát kifejezetten az idősek számára?” A kérdést néma csönd követte. Tényleg, miért nem? Az elnök-vezérigazgató hosszú másodpercekig kereste a megfelelő szavakat, aztán így felelt: „Mert őket már nem kell rávenni a termékünk fogyasztására. Ha eddig nem kezdték el, már nem is fogják, ha meg fogyasztóink, minek külön költeni rájuk?”

Úgy emlékszem, a válasz után enyhén gúnyos nevetés hullámzott végig a termen, és az is rémlik, hogy ez nem tetszett nekem. Marketing vagy üzlet szempontjából lehetnek az idősek érdektelenek vásárlói csoportként, de egy társadalom sem teheti meg büntetlenül, hogy megfeledkezik róluk, és egy nagy differenciálatlan masszaként gondol (vagy épp nem gondol) az idős emberek növekvő tömegére. Kucsera Csaba többek között elmondja: „hajlamosak vagyunk minden 65 év felettit egy halmazba besorolni, pedig hatalmas különbségek lehetnek az idős emberek élethelyzetei között, amire alig figyel oda bárki. A járvány ezeket az attitűdöket csak még inkább felerősítette, de közben felszínre hozta az idősellátás rengeteg megoldatlan problémáját is. A nyuggerezés ugyanannyira problematikus, mint a szépkorúzás, és a nagy kérdés, hogy ha jön majd a vírus második hulláma, akkor is megmarad-e a magyar társadalom együttműködési hajlandósága.”

Kiváló felvetések, igaz, Jellemző, hogy ha nem jön a COVID-járvány, a Szociálpolitikai Tanszék tudományos főmunkatársát valószínűleg a kutya sem interjúvolta volna meg. Az öregség nem szexi, a vele kapcsolatos kérdések unalmasak, a problémák megoldására úgysincs pénz, hagyjuk az egészet – vélik sokan. Egy világjárvány kellett ahhoz, hogy szembenézzünk az idősek helyzetével.

Dávid Péter

2020.07.03.

Vissza a bejegyzésekhez
/by