1994 végén a Respublika című hetilapban akkori kollégáimmal közösen nagy összeállítást jelentettünk meg A két fülünk között címmel. Az írásokban az erotika és a szex társadalmi szerepéről, helyéről, a prostitúcióról és a pornográfiáról volt szó. A talányos cím (amelynek büszke szerzője én magam voltam) arra utalt, hogy a nemiség valódi szerve nem a két lábunk között helyezkedik el…  Erre a bölcsnek hitt megállapításra cáfolt rá az egyik interjúalanyom (erről még később lesz szó). Csiklandós téma volt, akkor még merésznek is számított, szívesen jártuk körül.

Ez jutott eszembe Szabó Eszter cikkét olvasva, amelynek címe: “A szex vajon mi? Idősebb korban mást értünk alatta”. Hogy mihez képest értünk mást rajta, azt ki-ki döntse el maga, az egyébként színvonalas írás itt érhető el. Abban a huszonhat évvel ezelőtti összeállításban megszólaltattam a téma egyik akkori vezető szakértőjét, dr. Lux Elvirát. Rendkívül izgalmas, több órás beszélgetés eredményeként született meg az interjú. Lux Elvira munkásságának lényege épp az én furfangosnak szánt címem cáfolata volt. Így ír erről a Wikipédia szócikke: „1947–1951 között a Semmelweis Egyetem jogelődjén, a BOTE-n tanult, majd Szentágothai János tanítványa lett. Miután késztetést érzett, hogy az aggyal nem mint szervvel, hanem a lényével, a pszichével foglalkozzon, 1964 és 1969 között elvégezte az ELTE BTK pszichológia szakát.”

Vagyis a szerelmi életünk a kapu, amelyen át besétálva ráláthatunk a nemiségre.

Az interjú során a professzor asszony többek között ezt mondta nekem: „Az emberek rettegnek a kudarcoktól; a férfiaknál már egyetlen szexuális fiaskó is elég ahhoz, hogy hosszú időre meghatározza a viselkedésüket. Még akkor is, ha a kárvallott maga szolgál racionális magyarázattal a kudarcra. Az újabb kudarctól való szorongás meghatározója lehet a későbbi zavaroknak. A nők 999 elmaradt orgazmus után is reménykednek, hogy ezredszerre sikerülni fog.” Azért idézem éppen ezt a megállapítását, mert az életkor előrehaladtával mindkét nem tagjainak számolniuk kell a változással, úgy, hogy lehetőleg ne szorongjanak miatta („Mi lesz, ha kudarcot vallok…?!”) Változás helyett mondhatnánk hanyatlást is, de ez nem törvényszerű, sőt. Sok olyan ismerősünk van, aki korát meghazudtolóan aktív az erotikában is, férfiak és nők között is. Természetes, hogy idős korban a hormonok már nem tombolnak úgy, mint húszévesen, és hogy már más miatt, másképp fontos az intim együttlét, mint akkor volt. Hatvan fölött már kevesen lehetnek a lepedő akrobatái, habár még ilyen is akad. Sebaj. A szex örömforrás, ezért életkortól függetlenül helye van az életünkben. Az öröm pedig életben tart, ezért vigyázzunk rá, óvjuk szeretettel.

Dávid Péter

Este volt, már majdnem tíz óra. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve taxiba vágtam magam, és berohantam a kórházba. Magam sem tudtam, honnan ez a sürgető késztetés, de úgy éreztem, muszáj bemennem hozzá. Előző nap vitte be a mentő.

Hatalmas kórteremben találtam, megnyúlt ábrázattal. Félig ülő helyzetben feküdt – mondhatni, fekült – a kórházi ágyon, zöld kórházi hálóingben. Meglátott, és egy pillanatra felderült az arca. Kezét nyújtotta.

Szinte nem is köszöntünk egymásnak, rögtön a tárgyra tértünk. „Nagyon félek” – vallotta be rögtön. Nagy volt közöttünk a korkülönbség, amolyan apai jóbarátomnak tekintettem, ő pedig, akinek sohasem született gyermeke, egy kicsit a fiának engem. Szemüvegét, kivehető műfogsorát, pecsétgyűrűjét, mindenét elvették tőle (én addig nem tudtam, hogy az intenzív osztályon ez a szokás). Kevéske ősz haja csapzottan tapadt verejtéktől fénylő bőréhez, tekintetéből rettegés áradt.

Megdöbbentem.

Nem gondoltam, hogy fél. Egy negyvenéves tudatlanságával még nem tudtam, hogy retteg az ember a haláltól, amikor az kézzel fogható közelségbe kerül.  Ő akkor már elmúlt hetven, úgyhogy ő tudta. Amikor előző nap rosszul lett, épp egy hozzám hasonló korú barátjával beszélgetett, aki azonnal mentőt hívott. „Minek is?” – kérdezte többször ismételve, azzal a jellegzetes, kicsit ironikus félmosolyával. Tartott a kórháztól. Tudta, mitől és miért fél. Nem akart hetekig kínlódni, injekciók, katéter és más gyötrelmek között vergődni. „Hagyj szépen, csendben meghalni…” – kérlelte a fiatal barátot, de az hajthatatlan maradt.

Most pedig itt volt, kiszolgáltatottan és magatehetetlenül, és talán érezte, hogy most látjuk utoljára egymást. Elfogytak a szavak. Azelőtt a kézfogáson kívül soha nem volt köztünk semmilyen testi kapcsolat, most mégis – magam is meglepődve ezen – közelebb hajoltam, és homlokon csókoltam. „Ne félj, nem lesz semmi baj!” – mondtam, azzal sarkon fordultam és elrohantam, hogy ne lássa a könnyeimet.

Másnap hajnalban halt meg. Én meg, önző fejemmel, azóta is eltöprengek néha, milyen szerencsénk volt, hogy el tudtunk búcsúzni egymástól.

Dávid Péter

Miközben világszerte tombol az új koronavírus-járvány, megpróbáljuk tréfákkal, viccekkel elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Ez teljesen normális reakció: valahogyan csökkenteni kell a stresszt, és ha már az alkoholt inkább kezünk fertőtlenítésére használjuk, semmint a feszültség oldására, marad a jól bevált humor. Például: „Legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy maszkot viselve bemegyek egy bankba pénzt szerezni”. Vagy: „Nem olyan rossz ez a maszkviselés… A múltkor egy plázában szembejött velem egy ismerősöm, akinek sok pénzzel tartozom, de szerencsére nem ismert meg.” Olyan vicces szólás is akad, amely az életkorral kapcsolatos, de ez már ingoványosabb terület. A Respect for all jegyében azt lehet esetleg idézni közülük, hogy „Úgy döntöttem, a 2020-as évet nem számítom bele a koromba, hiszen nem is használtam semmire”.

Eltöprenghetünk azon is, hogy a nemzedékek együttélésének problémái miért erősödtek fel a járvány kitörésével. A generáció közötti feszültségek egyidősek az emberiséggel, csak most, a rendkívüli helyzetben derült ki, hogy súlyosabbak, mint hittük. Púpot alkotnak a szőnyeg alatt, ahová besöpörtük őket. Az én nemzedékem (a múlt század közepén születettek) például elkövetett egy hibát. Nem neveltük arra a gyermekeinket, hogy az öregeket eleve tisztelni kell, minden más tulajdonságuktól függetlenül, pusztán a koruk miatt. Engem még így tanítottak. Emlékszem, gyerekfejjel sokszor rácsodálkoztam apámra és anyámra, hogy miért megyünk látogatóba egy idős nénihez vagy bácsihoz, ahelyett, hogy hintázni mennénk a játszótérre vagy kirándulni a hegyekbe. Szüleim apró ajándékokkal fejezték ki törődésüket, amiket a nénik-bácsik szívesen fogadtak. Nyilván nem a húsz deka franciadrazsé szerzett nekik örömöt elsősorban, hanem az, hogy végre valaki rájuk nyitja az ajtót, megtörve magányukat.

Mert a magány gyilkos dolog. Húszévesen ezt elképzelni sem tudjuk. A magány nem tévesztendő össze az egyedülléttel: utóbbit magunk választjuk, és ez nagy különbség. A magányos ember sérülékenyebb és hamarabb megbetegszik. Továbbá, ott leselkedik az idősekre az egyik legfélelmetesebb kór, a demencia, az idős kori elbutulás, amely szintén sok magányos embert sújt. Azt tudtuk, hogy az új koronavírus-járvány különösen veszélyes azokra, akik bizonyos betegségekkel küzdenek (cukorbetegség, légzőszervi bajok, szívkoszorúér-betegségek). Azt viszont csak most olvastam egy Paola Barbarino nevű hölgy jóvoltából, aki az Alzheimer kórral foglalkozó szövetség (ADI) ügyvezető igazgatója, hogy a demencia még az említett betegségeknél is súlyosabban érinti az időseket. Angliában és Wales-ben márciusban és áprilisban minden negyedik személy, aki a vírusfertőzés következtében elhunyt, demens volt. Egyfelől a demenciával küzdők nagy számban megtalálhatók az idősotthonokban, ahol, tudjuk, sok áldozatot szedett a vírus, másfelől a higiéniai óvintézkedések és a társasági távolság betartása is sokkal nehezebb nekik. Mondanom sem kell, a karantén valóságos halálos ítélet a demens embernek: elszakítja a fiataloktól – hivatásos gondozóktól, családtagoktól és barátoktól – akikre korábban számíthatott. Így a demencia mint veszélyforrás előtérbe került. Jelenlegi becslések szerint ötvenmillióan élnek ezzel a betegséggel világszerte, és a számuk tíz év múlva elérheti a nyolcvan-, harminc év múlva a százötvenmilliót. Feltéve, hogy elhalálozásuk üteme nem írja felül ezt a prognózist, lásd mint fent. A demencia gyógyíthatatlan kór, legfeljebb késleltethető a kialakulása és lassítható a térnyerése. A koronavírus elleni vakcinakutatás ráadásul elvonja az erőforrásokat a demensekről való gondoskodástól.

Messzire jutottunk a koronás tréfáktól, de sajnos most ilyen időket élünk. Fontos, hogy a fiatalabb nemzedék emberséggel forduljon az idősebbek felé, akik sérülékenyebbek a járvány veszélyeivel szemben. Mondjuk ki: a fiatalok támogatása nélkül az idősek nemzedékének nincs esélye a túlélésre.

Dávid Péter

„Megtörni az idősekkel szembeni előítéletet – Jo Ann Jenkins munkásságáról”. Az amerikai nyugdíjasokat tömörítő egyesületről, annak karizmatikus vezetőjéről közöl szakszerű írást az egy.hu oldal. A cikk ír Jenkins 2016-ban megjelent, Disrupt Aging című (Állítsuk meg az öregedést – így fordítanám) könyvéről is. Az ajánlott cikk itt olvasható el.

Az egy.hu remek internetes lap: jó és érdekes írásokat közöl, információ-gazdagon. Jó szívvel ajánlom a Respect for all olvasóinak. A figyelmetekbe ajánlott cikk szerzője Dr. Jászberényi József, aki a Wikipédia szócikke szerint irodalomtörténész, kultúrtörténész, geronto-andragógiai kutató. Ugyanezen az felületen több írása is foglalkozik a Respect for all program szempontjából izgalmas és releváns témákkal. A címek önmagukért beszélnek: „Tudományosan bizonyított tény: az idősödés bölcsebbé tesz!”; „Idős korban tanulni? Ezek megőrültek?”. Szerzőtársai is rendszeresen közölnek érdekfeszítő cikkeket az öregedés, a nemzedékek együttélése témáiról. Nekünk erősen ajánlott olvasmányok ezek.

(Angolul tudó olvasóinknak ajánlom még az amerikai szervezet honlapját is: www.aarp.org. Kiválóan szerkesztett és felépített lap, rengeteg izgalmas tartalommal, hozzáértően és naprakészen kínálva látni-, hallgatni- és olvasnivalókat, tanácsadást, játékokat, híreket és ezernyi mást.)

DP

Sokszor téma volt az elmúlt hónapokban, hogy milyen változásokat hozott/hoz az oktatásban a járványhelyzet miatt bevezetett távoktatás. Elemezték már és még fogják is, hogy a magyar pedagógus-társadalom megfelelt-e a kihívásoknak, kaptak-e elegendő segítséget, sikerült-e minden iskolában megfelelően kezelni a helyzetet. Azt nem nagyon vitatja senki, hogy a jövőben más lesz az oktatás akkor is, ha visszaáll a régi rend, és a gyerekek, fiatalok bejárnak a suliba, hogy ott végigüljék az órákat. Sokan úgy látják, hogy a kényszerű online oktatás egy késve megtett intézkedés volt, amit már korábban meg kellett volna lépni. Hogy miért? Kis ízelítőt adunk Varga István László tanulmányának segítségével.

A változás mindig jelen volt a világban, de míg korábban évszázadok, vagy évtizedek telt el egy-egy meghatározó újdonság megjelenése között, az ezredfordulót követően exponenciális a változás üteme.

„A Z generáció már „kisgyerekként találkozott a digitalizációval, és ez teljesen természetes volt a számára. Nincs ez így a mai 40-50 évesek esetében, és ezért (is) nagyon fontos a pedagógusok felelőssége, hiszen egy átlagos képző pedagógus ma nem feltétlenül 28-30 éves korú, aki már az életének legalább egy harmadában rendelkezett (volna) ezzel a 10 éves digitális tapasztalattal. Neki mindent meg kell tanulni, el kell sajátítania ezt, amely nem is oly természetes, mint gondolnánk. Mert, ha nincs ennek tudásnak, tapasztalatnak a birtokában, akkor hogyan fogja megérteni és képezni a jövő nemzedék pedagógusait? – ez egy hatalmas paradoxon. A digitális világban – sokszor – tapasztalatlan tanárok képeznek a virtuális és digitális világban jártas Z generációs fiatalokat. A digitális világot részben ismerő pedagógusoknak hatalmas kihívás megérteni azt, amibe a Z generáció gyermekei már beleszülettek. Elmagyarázhatatlan a különbség. Mindegyik generációnak más és más a valósága. Ráadásul a Z generáció részben már a kiterjesztett valóságban él. Talán ezért is az egyik legfontosabb feladat a fiatalabb kollégák tudatos bevonása a közös képzési folyamatokba. Hiszen ők időben és szerzett tudásban is közelebb vannak a Z generáció gondolkodásához.
/…/
A Z generáció tagjai hamarosan tömegesen végeznek az egyetemeken, majd meglepően gyorsan vezető beosztásokba kerülnek vagy start-upokat és előremutató vállalkozásokat indítanak. Hiszen a következő 15-20 évben mindenki, aki él és mozog, a digitalizációval lesz elfoglalva. A mai 50 felettiek pedig már nem tudnak ennek a folyamatnak az élére állni.
A Z generáció digitális bennszülöttei nagyon gyorsan nőttek fel, rengeteg, feltérképezhetetlen, agresszív hatás érte és éri őket, ráadásul mindez sokszor idő előtt. Sajnos nem ismerjük ezeknek a hatásoknak a hosszú távú következményeit, hiszen sokszor nem is tudunk róla, így még feldolgozni sem tudjuk. /…/ Csupán azt tudjuk, hogy ők most eléggé magukra vannak hagyva a világban.
Gondoljunk csak arra, amikor egy egészen fiatal gyermek pl. 11 évesen pornót néz, nem érti, mit lát, és nem is tudjuk, mire gondol.   /…/ Ahogyan azt sem, milyen hosszú távú hatást gyakorol rá… De említhetném a weben látható erőszak bármelyik formáját. Ez nagy küzdelem lesz az emberiség számára. Lesz egy magányos és elhagyatott generáció, amelyiknek nem tudtuk fogni a kezét.
Hatalmas feladat vár a képző pedagógusokra, a Z generáció helyes pályára állításában, hogy biztonsággal átvezessék az emberiséget egy új digitális korba.
/…/
A Z generáció egy egészen új technológiai elit csoport lesz a fokozatosan elöregedő európai társadalmon belül. Ők már a közösségi megosztást élvezik. Nem birtokolni akarnak, hanem használni és megosztani. Nekik az jelenti a munkát, ami élvezetet jelent számukra. Szívesen és vidáman teszik a dolgukat. Számukra már teljesen megváltozott a munka fogalma. Ők az úgynevezett Smombik: Smart + zombi. Multitaszkosak és nagyon gyorsan tudnak váltani a dimenziók között /…/ Számukra igazán természetes a tanulás és a gyakorlati tapasztalatok folyamatos elsajátítása. Nem kell majd újra beülniük az iskolapadokba, hiszen ki sem szállnak onnan. Az életük permanens tanulási folyamat lesz. Számukra természetes dolog lesz az életen át tartó tanulás víziója. Ráadásul maga az oktatás, a tanulás is robbanásszerű változás előtt áll. Számukra gyorsan közeledik egymáshoz a valóságos és a virtuális világ, amely idővel egyre jobban összeolvad.”

Varga István László: A korszakváltó Z generáció, avagy a modern pedagógiai képzők felelőssége és lehetőségei a digitális nemzedék új pályára állításában… (1. részlet)