Egyetemista voltam, amikor találkoztam Eduarddal, a szobrásszal. Majd’ harminc év volt a korkülönbség közöttünk, apám korabeli volt. Természetesen vénségesen vénnek láttam, noha fiatalos férfi volt és rendkívül aktív életet élt. Hatalmas köztéri alkotásokra kapott megrendelést, szobrokra és domborművekre, amelyek elkészítése fizikai erőt is követelt (ő készítette például a Taganszkaja metróállomás bronz tablóit, köztük a gyönyörű Ikaroszt).
A műterme is izgalmas és egyedi volt: ő maga alakította ki. Úgy emlékszem, az állam utalta ki neki élethosszig tartó használatra, és egyszer, amikor erről faggattam, nevetve csak annyit mondott, hogy már főiskolás korában is jól tudott Lenin-fejet rajzolni. Kandallót és szaunát is épített a műterembe saját kezűleg, ami ritkaságnak számított a hetvenes évek Moszkvájában. Hetente háromszor szambo edzésre járt (a sport elnevezése az önvédelmi harc szavainak rövidítéséből származik), ahol huszonéves srácokkal döngette a padlatot (szőnyeg nem kell, a padló puhafából készült, magyarázta kacsintva). Kicsit bicegett, kissé hajlott volt a tartása, de izomzata szépen kidolgozott, főleg a karizma volt tekintélyes.
Amikor először találkoztunk, épp egy Puskin-szobron dolgozott, de lassan haladt vele, mert fülig szerelmes lett egy elvált fiatalasszonyba, a nagy fellángolás lekötötte minden szellemi és érzelmi energiáját. Művészettörténész felesége évekkel korábban elhidegült tőle, Eduard mégis hazajárt, mert erősen kötődött felnőtt lányához. Csak ritkán aludt a műteremben szerelmével, a velem nagyjából egy korú Verával. Lánya is szobrásznak készült, bejutott a főiskolára, édesapjával azt tervezték, hogy majd ő veszi át a műtermet, ha Eduard felhagy a szobrászkodással. Eduard szinte élete utolsó napjáig alkotott és épített: szövetkezeti lakásokat művésztársainak.
Szóval, a Puskin csigalassúsággal készült, mert Eduard, ha tehette, Verával és barátaival múlatta az időt, az építkezésekkel viszont sokat fáradozott. Fogalmam sincs, mit látott bennem, az éretlen egyetemistában, miért fogadott előbb a bizalmába, később a barátságába is. Egyre csak adott és adott, elhalmozott figyelmessége apróbb-nagyobb megnyilvánulásaival. Elcipelte nekem otthonról az ókori görög művészetet bemutató, gazdagon illusztrált albumokat, és azt sem bánta, ha csöndben figyelem, ahogy skiccel vagy a szobrokon dolgozik. A mai napig őrzök néhány szénrajzot és pasztellt tőle, de leginkább emlékeket. Hány estét ültünk együtt a kandalló lobogó lángjait bámulva, teát szürcsölve, hallgatva, ahogy Eduard saját zengő baritonját kísérte rosszul felhangolt gitárján, így szórakoztatva a baráti társaságot! Tőle hallottam először Okudzsava dalait, az én fülemben ma is az ő érces hangján szólnak leginkább. Sokszor megesett, hogy csak hármasban énekelgettünk, beszélgettünk; Vera csodálattal és szerelmes pillantásokat küldözgetve Eduard felé a kandalló előtt kucorgott, én meg megilletődötten néztem őket.
Eduard nem fogadott fiaként bánt velem, hanem valódi barátként. Egyenrangú félként kezelt, ami, azt hiszem, a legszebb ajándék volt, amit adhatott nekem. Úgy emlékszem, soha semmit nem kért tőlem. Egyszer ellátogatott hozzánk Budapestre is, és apámmal a nyelvi nehézség dacára jól megértették egymást. Megkérdeztem egyszer tőle, hogyan tudnám viszonozni azt a sok jót, amit tőle kaptam. Rám sandított a szemüvege fölött, elmosolyodott, és azt mondta: „Nem kell semmit viszonozni. Tudod, mi lehetünk igazi barátok annak ellenére is, hogy én idősebb vagyok nálad. Amit én neked adok, azért nem várok semmit. Egyszer majd a te életedben is lesz ilyen helyzet, amikor te tudsz adni. Így adjuk át a szeretetet láncolatban, nemzedékről nemzedékre. Hát nem látod, milyen szép ez?”

Dávid Péter


Fontos írásra szeretném felhívni a figyelmedet: június végén jelent meg Horváth Bence cikke a 444.hu ÉLET rovatában. A szerző Kucsera Csaba szociológussal beszélgetett.

Hosszú olvasmány. Már a címe is egy felismerés: “A járvány megmutatta, hogy nagyon elnagyolt fogalmaink vannak az idősekről”. Ha rászánod ezt a tíz percet és megismered az ELTE TáTK Szociálpolitika Tanszék tudományos főmunkatársának gondolatait, rájössz, hogy ez valóban így van. Az időskor kérdéseivel nem szívesen foglalkozunk. Annak idején én is elhessegettem magamtól az öregség, a megöregedés, az öregkor témáját, mondván: messze van az még, ráérek még szorongani miatta.

Azzal szeretnék kedvet hozni az ajánlott cikkhez, hogy felidézem egy régi, meghatározó élményemet.

Egy nemzetközi nagyvállalat világközpontjában dolgoztam pár évig. Minden év elején a központ közel ezer dolgozójának tartottak egy értekezletet, ahol a vállalat elnök-vezérigazgatója és a vezetők némelyike tartott beszámolót az előző év eredményeiről és vázolta az új évben ránk váró feladatokat. A cég felnőtteknek szánt, úgynevezett gyorsan forgó kategóriába tartozó terméket gyártott, célcsoportja a fiatal felnőttekből állt (vagyis 18 és 24 év közötti nagykorúakból). Az elnök-vezérigazgató előadása végén a hallgatóság kérdéseket tehetett fel. Ez remek alkalomnak számított, a vállalatközpont alkalmazottai készültek rá, előre meg is vitatták, mit kérdezzenek a nagyembertől. Így amikor véget ért az előadás és eljött a Q&A (kérdés-felelet) ideje, felállt egy kolléga, talán a marketing osztályról, és azt kérdezte: „Miért nem fejlesztünk ki egy márkát kifejezetten az idősek számára?” A kérdést néma csönd követte. Tényleg, miért nem? Az elnök-vezérigazgató hosszú másodpercekig kereste a megfelelő szavakat, aztán így felelt: „Mert őket már nem kell rávenni a termékünk fogyasztására. Ha eddig nem kezdték el, már nem is fogják, ha meg fogyasztóink, minek külön költeni rájuk?”

Úgy emlékszem, a válasz után enyhén gúnyos nevetés hullámzott végig a termen, és az is rémlik, hogy ez nem tetszett nekem. Marketing vagy üzlet szempontjából lehetnek az idősek érdektelenek vásárlói csoportként, de egy társadalom sem teheti meg büntetlenül, hogy megfeledkezik róluk, és egy nagy differenciálatlan masszaként gondol (vagy épp nem gondol) az idős emberek növekvő tömegére. Kucsera Csaba többek között elmondja: „hajlamosak vagyunk minden 65 év felettit egy halmazba besorolni, pedig hatalmas különbségek lehetnek az idős emberek élethelyzetei között, amire alig figyel oda bárki. A járvány ezeket az attitűdöket csak még inkább felerősítette, de közben felszínre hozta az idősellátás rengeteg megoldatlan problémáját is. A nyuggerezés ugyanannyira problematikus, mint a szépkorúzás, és a nagy kérdés, hogy ha jön majd a vírus második hulláma, akkor is megmarad-e a magyar társadalom együttműködési hajlandósága.”

Kiváló felvetések, igaz, Jellemző, hogy ha nem jön a COVID-járvány, a Szociálpolitikai Tanszék tudományos főmunkatársát valószínűleg a kutya sem interjúvolta volna meg. Az öregség nem szexi, a vele kapcsolatos kérdések unalmasak, a problémák megoldására úgysincs pénz, hagyjuk az egészet – vélik sokan. Egy világjárvány kellett ahhoz, hogy szembenézzünk az idősek helyzetével.

Dávid Péter

2020.07.03.


Több mint kétszer annyi, mint amikor a zseniális József Attila születésnapi versben töprengett el nehéz sorsáról. Még pár nap, és betöltöm azt az életkort, amely a mai Magyarországon az idős kor hivatalos határának számít. Ma még nem számítok öregnek, de nemsokára majd igen. Most épp nincs érvényben boltba járási korlátozás a járvány miatt, de ha lenne, a bőrömön tapasztalnám meg a megkülönböztetést, még ha az elgondolás szerint eredetileg (valószínűleg) pozitív diszkriminációról volt is szó, kvázi az öregek védelmében korlátozták a fiatalok vásárlási idejét.

Senkit sem fogok meglepni vele, ha azt mondom: az az öreg, aki annak érzi magát. Meg hogy a hatvanöt csak egy szám. Ezek elcsépelt mondások, és az én esetemben is csak annyira állja meg a helyét egyik vagy másik, amennyire bele tudom élni magam. A test és a lélek nem egyszerre és nem egyformán veszít a fiatalságából, vagy hagyja abba a fiatalodást. Utóbbi egy képzeletbeli, de nekünk mégis oly kedves folyamat. Kurt Vonnegut írt egy helyütt a fiatalodás abbamaradásáról („deyounging”), ami szívmelengető elgondolás, vagy inkább szépítő kifejezése az öregedésnek. Eufemizmus. Mert az öregedés csúnya szó, ami helyett szebbet kell találnunk. (Na tessék, még a szó sem szép, mint a Kosztolányi szerint a láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.)

Ideértem tehát a határmezsgyére, és néhány napig eljátszadozhatom a kellemesen csiklandozó gondolattal, hogy már oda sem tartozom (a fiatalok vagy legalább középkorúak közé), és még ide sem (a vének csoportjába). Pedig egyáltalán nem bánom az idő múlását. Ahogy mondani szokás: későn érő típus vagyok. Annyira későn, hogy még most is éretlennek érzem magam. Nincs itt némi ellentmondás? Éretlen, majdnem-hatvanöt-évesen? Nincs. Az érettség sem korfüggő. Szerettem volna hinni, hogy az érettség az idő múlásával majd megjő, de sajnos magamon nem tapasztalom.

Azért vannak ám kedvező változások is, amelyeket a megélt éveknek köszönhetek. Ilyen például, hogy kezdem elfogadni és megkedvelni magam. Gyerekkoromból megmaradt bennem a kishitűség csírája, velem növekedett sokáig, mígnem egyszer csak sikerült nyakon csípni és kipenderíteni a tudatomból vagy a lelkemből, nem is tudom, hol bujkált. Nos, ez például nem ment harmincas vagy negyvenesként, ehhez bizony bele kellett gyalogolni az ötvenes, sőt, a hatvanas éveimbe.

Úgyhogy lassan beletörődöm, ha a buszon egy negyvenes nő, akinek szép arcán kedvtelve pásztáz a szemem, észrevesz, és átadja a helyét, vagy ha a harmincas új kolléganő, amikor bemutatnak minket egymásnak, tetszikezve kezdi a beszélgetést (amit, mármint a tetszikezést, ideje lenne végre nyugdíjazni). Szelíd megnyugvással elfogadom, hogy amikor mókás történetbe fogok és hivatkozom egy korábbi eseményre, a társaságomban lévő fiatal felnőttek úgy válaszolnak, hogy „nem emlékszünk rá, hiszen mi akkor óvodába jártunk”. Igenis öröm megöregedni, ha megvan bennünk a kellő józanság méltósággal elfogadni. Valószínűleg ez a lényeg.

Dávid Péter

2020.07.01.