Amikor a szülő a gyermekében látja élete munkájának folytatóját és megőrzőjét, és a gyermek szívesen vállalkozik erre a szerepre, ráadásul adottságai is alkalmassá teszik rá – akkor minden rendben van. Ilyen az eszményi eset. Apa vagy anya, esetleg mindketten együtt, évtizedeken át keményen küzdött valamiért, és ez a valami a gyermeknek ugyanolyan fontos. Olyankor a gyermeket fiatal korától készítik fel a pillanatra, amikor átveszi majd a stafétabotot, és ezt a pillanatot ő repesve várja. Olyankor a váltás pillanata nem jelenti a szülő végleges távozását, sőt: a háttérből, bizalmas tanácsadóként, szeretetteljes figyelemmel követve a gyermek szárnypróbálgatásait, egyengeti csemetéje útját, támogatja kezdő lépéseit, vele örül a sikereinek és vele együtt elemzi az óhatatlanul bekövetkező kudarcok okait. Ideális esetben a fiatal és az idősebb generáció is boldog, a viszonyuk kiegyensúlyozott és egyre szorosabb, a közösen folytatott tevékenység még közelebb hozza őket egymáshoz.

Természetesen van ilyen.

Így születnek a nagy dinasztiák, rengeteg ilyet ismer a világ. A család lehet kiemelkedően sikeres a politikában, a vállalkozások világában, sportban, valamely művészeti ágban, tudományban vagy bármilyen más területen. Akár egy-egy uralkodócsaládra vagy maffiahálózatra is gondolhatunk. Mindannyian ismerünk ilyen dinasztiákat, és némi irigységgel vegyes csodálattal bámuljuk őket. Regények és filmek engednek bepillantást életükbe, és a bennünk lakó kíváncsiskodó (ki ne szeretne mások életébe bekukucskálni olykor?) így kielégülést nyer.

Amikor viszont a gyermek nem tekinti magát a szülői hagyaték várományosának és letéteményesének, érdeklődése és képességei is más irányba vinnék, vagy amikor a szülő nem látja alkalmasnak csemetéjét, hogy a kezébe tegye élete munkájának gyümölcsét, akkor ebből különféle érdekes helyzetek adódhatnak. Megint csak filmek és regények hosszú sora szól erről. Ahogy nemzedékek egymásnak feszülnek, gyakran élet-halál harcot vívnak egymással. Ezt is kedvtelve nézzük és olvassuk: mi lehet izgalmasabb egy család belső konfliktusainál?

S persze tudjuk, az életben semmi sem fekete-fehér (a sakktáblát kivéve), a legtöbb dinasztiában vannak fel-fellobbanó ellentétek, kisebb-nagyobb csetepaték, és a külső szemlélő által gyakran láthatatlan módon, a felszín alatt parázsló szenvedélyek. Aki nem ilyen dinasztikus családban él, beleképzelheti magát egy-egy helyzetbe, esetleg hasonlóságot fedezhet fel saját sorsa és egy-egy dinasztiatag élete között. Imádjuk ezt nézegetni.

Valószínűleg a generációk egymásnak feszülése egyidős a család kialakulásával. Szüleinkhez fűződő kapcsolatunk meghatározó eleme életünknek: személyiségjegyeink kialakulásának, értékrendünk felépülésének. Kicsit leegyszerűsítve a képletet, azt mondhatjuk, hogy kétféle modell létezik: az egyikben a gyermek hasonulni kíván a szüleihez, a másikban épp a szülei ellenében határozza meg magát. Sok tettünkről derül ki (utólag), hogy téves vagy hibás volt, és ez sajnos igaz a gyermekeinkkel kapcsolatos elképzeléseinkre és tetteinkre is. A szülő-gyermek viszony sokkal bonyolultabb annál, minthogy csupán nevelési kérdések összességének tekinthetnénk, ráadásul dinamikusan változik. Nincs igazságosság: ha valaki szülőként jól teljesített, semmi sem szavatolja, hogy idős korában a gyermekétől figyelmet és szerető gondoskodást kap. Az ellenkezőjére is számtalan példa akad: amikor valaki gyatra apai vagy anyai teljesítményt nyújtott, vagy, ami ennél sokkal rosszabb, zaklatta, gyötörte, bántotta a gyermekét, mégis idős korára gyermeke lesz a legfőbb támasza.

Szóval, érdekfeszítő ez a vérvonal-kérdés. Generációk együtt és egymás ellenében. Ezt éljük mindannyian, nap mint nap.

Dávid Péter

Már meséltem nektek a nagymamámról itt. A napokban eszembe jutott néhány történet, amelyeknek ő a főszereplője. Ezeken annak idején jót mulattam, és persze tanultam is belőlük.

Tudnotok kell, hogy nem nagyinak szólítottam, hanem Bancinak. Ezt még egyéves koromban találtam ki (a szüleim elbeszélése szerint). Neki nagyon tetszett, hogy nem nagymamázom, mert az öregítette volna, és ő senkinek nem akarta az orrára kötni, hány éves. Hiú asszony volt, és hetven környékén is szép nő, aki büszke a vonzerejére. Azt hiszem, engem két dolog miatt fogadott a szívébe.

Az egyik épp a külsejével volt kapcsolatos. Valahányszor elindultunk a közeli játszótérre, megkérdezte, tetszem-e neki, és én ilyenkor nagy átéléssel válaszoltam, hogy „Igen, szép vagy, Banci!” Madarat lehetett volna fogatni vele.

A másik a főzőtudományával függött össze. Úgy emlékszem, rajtam kívül nem volt még egy ember, aki nemcsak megette a főztjét, de még dicsérte is. A családban számtalan adoma keringett arról, hogy Banci a saját feje után megy a konyhában is, a szakácskönyveket még hírből sem ismeri, és úgy válogatja össze egy-egy ebéd hozzávalóit, ahogy az ihletett festő keveri a színeket vagy teszi egymás mellé a formákat. Ma azt mondanánk erre, hogy intuitív főzés vagy kreatív konyha. Banci nem volt híján ötleteknek. „Valamit eszegetnünk kellene, ugye?” – kérdezte, és aztán összedobott valamit. Úgy emlékszem, csak egyszer okoztam neki csalódást e téren. Akkor még óvodás voltam, és a szüleim elutaztak két hétre nyaralni. Banci hozzánk költözött, hogy vigyázzon rám. Sajnos egy reggel véletlenül sót tett cukor helyett a kakaómba, két teáskanállal, és rossz néven vette, hogy nem vagyok hajlandó felhörpinteni a gőzölgő italt.

A másik történet is a szüleim hévízi nyaralása idejéből való. Akkoriban még nem volt otthon szódásszifon, szikvízkészítő járta lovaskocsival az utcákat, és amikor rászólt a szép fehér lovára, hogy „Hő, Baba!”, akkor gyorsan le kellett szaladni a két üres szódásüveggel meg a pénzzel, hogy kapjak érte két telit. Banci még csak pár napja vigyázott rám, amikor jött a szódás. Nem volt épp úriasszony, de néha voltak nagyúri megnyilvánulásai. Kiállt az erkélyre, és elegánsan leszólt a szódásnak: „Halló, Baba, várjon, mindjárt küldöm a gyereket!” A jelenetnek a szomszédok is tanúi voltak, gurultak a röhögéstől.

Banci később is adott át nekem életbölcsességeket és gyakran megnevettetett. Néha ez a kettő egyszerre történt. Egyszer például megkérdeztem tőle:

„ – Mondd, miért van az, hogy mi soha nem a zebrán megyünk át az utca túloldalára?”

„ – Azért, mert mindig olvasom az újságban, hogy már megint elgázoltak egy öregasszonyt a zebrán.”

Dávid Péter

„Mostantól engem nyugodtan hagyjatok ki ezekből a megbeszélésekből. Már nem akarok részt venni ezekben a vitákban, sőt, már dolgozni sincs kedvem. Inkább csak ülök a kertben a Balatonon, és a füvemmel beszélgetek: nézem, ahogy nő” – mondja L. nagy átéléssel. Bőven elmúlt hetven, ezért mi balga mód elhisszük neki, amit mond. Aztán csodálkozva vesszük észre kicsit később, hogy újra tevékenykedik, kérdez és ellenőriz, sőt, tárgyal és dolgozni is kezdett. Reaktiválta magát, mert nem képes nyugton megülni a… kertjében.

„A ti kapcsolati hálótok biztosan elöregedett, ahogy mondogatjátok, de az enyém nem. Kikérem magamnak, hogy öregnek nézzetek! Az én kapcsolataim ma is kiválóan működnek, köszönöm szépen. Hagyjatok dolgozni” – mondja büszkén I., aki valóban korát meghazudtolóan fiatalos. Vörös színű zakót visel, de van hasonló árnyalatú nadrágja és cipője is, pedig közelebb jár a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Bírja és élvezi a munkát, a felesége akkor sem lenne képes maga mellett tartani otthon, ha odaláncolná a konyhaszekrényhez. Ha mégis otthon marad, vadul kertészkedik.

„Majd pihenek, ha elfáradtam, addig ne gyötörjetek már az állandó aggodalmaskodásotokkal” – mondja F., a nyugalmazott sebészprofesszor. Már jó ideje nem operál, de a műtétek utáni rehabilitációban egyre több beteget támogat. Mind hosszabbak a napi beosztásai, a munkanapjai, újabb és újabb ötletei vannak, hogyan lehet felgyorsítani a talpra állás folyamatát. Amikor nem páciensekkel foglalkozik, maratoni sétákat tesz a Mátrában.

„Nagyon fáraszt a munka, legszívesebben ki sem kelnék az ágyból” – mondja M., de egy szavát sem lehet komolyan venni. Hangszeres muzsikát tanít itthon és külföldön, emellett koncertezik, próbáról próbára rohan. Amikor épp beáll a dereka egy héttel a hangverseny előtt, kétségbeesetten fordul fűhöz-fához, de aztán érdekes módon mire eljön a koncert napja, úgymond magától rendbe jön a dereka. Simán megszállott.

Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Nincs szükségük új keresetre, mert egy munkával töltött hosszú élet áll mögöttük, megfelelő megtakarításokkal, és bár valóban rengeteget fáradoztak, mégsem képesek megpihenni és ülni a babérjaikon. Olyan is akad, aki kimondja: „Tudod, ha leállnék, abba szerintem szépen bele is halnék”. Mások sopánkodnak: „Miért nem vagyok képes nyugodtan hátradőlni végre, és élvezni egy élet munkájának gyümölcseit?” A szerencsésebbek egész életükben azt a tevékenységet végezték munka gyanánt, ami egyben a hobbijuk is, vagy valami nagyon hasonlót. Na, nekik különösen nehéz a semmittevés. Igaz, arra nincs is szükség, elég lenne lassítani, visszavenni a tempóból. Akinek ez sikerül, büszke lehet magára. Valamiért nem ez a jellemző: vagy úgy hajtunk, mintha ma is húszévesek lennénk, vagy beadjuk a derekunkat az öregedésnek, és akkor nem sokkal utána beadjuk a kulcsot is. Nincs kitalálva a fokozatos leállás. Az, hogy akkor mostantól egyre kevesebb munka (bármennyire élvezet forrása is) és egyre több aktív pihenés. Nem így vagyunk bedrótozva.

Mit szólnak ehhez a fiatalok? Gyanítom, titokban, hogy ne vegyük észre, megmosolyognak minket. Sebaj: ha megérik, ők is ebben a cipőben járnak majd.

Dávid Péter

Ki nem találnád. A tizenéves és a hatvanötödik életévüket betöltött úrvezetők a leggyakoribb szereplői a közúti baleseteknek. Nyilván eltérő okból. Ám van közöttük más hasonlóság is: a tinédzser és a veterán sofőrök egyaránt biztonsági szempontból gyenge autókat vezetnek.

Ez persze még tovább növeli a baleset kockázatát. A philadelphiai gyermekkórház sérüléseket kutató és megelőzésükkel foglalkozó központja (CIRP) szerint ezek az összefüggések jól megállapíthatóak.

Az józan paraszti ésszel is belátható, hogy a friss jogsival furikázó tinédzserek magasabb baleseti kockázatot jelentenek, mint bármely más korcsoportbeli autós. Hasonlóképp azon sem lepődünk meg, hogy a hatvanöt évnél idősebbek közül veszítik a legtöbben életüket a balesetet szenvedett csoportok közül. Hiszen utóbbi korcsoportnál a megváltozott egészségi állapot gyakran összefüggésbe hozható a balesettel.

A halálos kimenetelű balesetek áldozatai között aránytalanul magas azok aránya (minden korcsoportban), akik alacsony átlagjövedelmű lakóhelyen élnek, és az is idekívánkozik, hogy a legifjabb és legkorosabb autótulajdonosok ezeken a környéken rendelkeznek a legkevesebb pénzzel ahhoz, hogy járművüket biztonságossá tegyék. Az eredmény tragikus.

Megkockáztatom, ha már a baleseti kockázatokról elmélkedünk, hogy ezek a sajátosságok életkorcsoportok és járműbiztonsági szempontok szerint nálunk is hasonlóak lehetnek. Persze egy tizenéves sofőrnek még rengeteg esélye van, hogy gyakorlott autós váljék belőle – feltéve, hogy nem szenved halálos kimenetelű közúti balesetet. Mire számíthat egy élemedett korú vezető, főként, ha a járműve már matuzsálemi korba lépett? Hát arra, hogy családtagjai idejében felhívják majd a figyelmét, ha – szerintük – ideje abbahagyni a kormány tekergetését, és átadni a volánt a fiatalabbaknak. Roppant nehéz ám ezt megtenni, mert nincs visszaút. Ha egyszer elfogadtam, hogy már túl öreg, esetleg túl gyenge vagy beteg vagyok hozzá, hogy irányítsam a járművemet, ezzel egy fejezet végleg lezárult az életemben. Súlyosabb ez, mint az első műfogsor vagy hallókészülék, és a legtöbb ember – talán inkább a férfiak, a nők kevésbé – önbecslésén a döntés mély sebet ejt. Ám még mindig jobb megsebzett lélekkel utasként autózni, mint túl sokáig ragaszkodni az autóvezetéshez, és ezáltal veszélybe sodorni másokat és önmagunkat is.

Forrás: Children’s Hospital of Philadelphia

DP

Sokáig nem értettem azokat, akik mindig ragaszkodtak hozzá, hogy egy-egy kommunikációs helyzetnek mindenáron pozitív legyen a kicsengése, ahogy a szakmai zsargon mondja, az üzenete. Erőltetettnek, indokolatlannak és hamisnak éreztem az ilyesmit. Elvégre az életünk tele van olyan eseményekkel, helyzetekkel, amelyekről nem lehet pozitívan beszélni, legalábbis őszintén nem. Mindenki jobban jár, gondoltam én, ha kimondjuk az igazságot, nevén nevezzük a gyereket. Kaptam is érte hideget, meleget a munkatársaimtól. „Már megint olyan negatív vagy”, mondták, én meg szomorkodtam. Egészen odáig mentem, hogy megkérdőjeleztem az úgynevezett kegyes hazugságok létjogosultságát is (milyen érdekes: angolul fehér, franciául szolgálatkész hazugságnak hívják ezeket).

Aztán eljött a pillanat, még nem voltam negyven sem, amikor nem volt szívem kimondani az igazságot egy idős embernek. Gondolom, mindenkivel megtörténik ez egyszer. Aztán még egyszer, meg még egyszer. Nem álltam be a hízelkedők közé („Milyen jól tetszik kinézni a bácsinak!”), csak csöndben maradtam. Nem vitt rá a lélek, hogy egy megtört, koros férfinak azt mondjam: „Uram, ön egy roncs, egy két lábon járó csotrogány.” Pedig ő erőltette, hogy valljunk színt.

Kicsit később mégis elfogadóvá váltam a kegyes hazugságok iránt, amikor nagybeteg lett a családban. Mindannyian tudtuk, milyen súlyos a baj, mégis meggyengült immunrendszerről meg erősítő injekciókról hadováltunk nagy egyetértésben, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.

Ma pedig már szinte elvárom, hogy nekem is kegyes kis füllentésekkel udvaroljon a külvilág. Vágják bátran a szemembe, milyen remekül festek, milyen sármos ez az ősz haj, mennyire jól állnak a kis szarkalábak a szemem körül, és így tovább. Ne kíméljenek meg a kegyes kis hazugságoktól.

Mert a szavaknak bizony gyilkos ereje lehet. Az igazmondás sokszor fájdalmat okoz. Más az, ha én magam látom a reggeli borotválkozásnál a testi hanyatlás megannyi apró, gonosz jelét, és megint más szavakba öntve hallani ezekről. A dicséret, ha mégoly hamisan cseng is, jólesik. Nem, egy pillanatra sem hiszem el, amit hallok, mégis örülök neki: azt jelzi, hogy a fiatalok kedvesek hozzám. Erre pedig feltétlenül igényt tartok, miután a tiszteletüket kiérdemlem. Remélem, mindkettőt megkapom.

Dávid Péter