A TIME magazin kérdés-felelet rovatot indított a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos témákról, és a december 8-i számában rögtön egy nagyon fogós kérdést jár körül, szakértők bevonásával.

New Jersey-ben élő ember írta: nagybátyja és nagynénje minden évben hozzájuk jön Floridából, hogy részt vegyen a család ünnepi vacsoráján (a házigazdák a levélíró jelenleg hetvenéves szülei). A nagybácsi és a nagynéni már átestek a COVID-19 fertőzésen, júliusban a tesztjük antitestek meglétét igazolta. December elején véradásra mennek, hogy az antitesteket mások gyógyítására ajánlják fel, csak utána repülnek majd New Jersey-be. Úgy gondolják, nem kaphatják el másodszor is ezt a betegséget, és nem fertőzhetnek meg vele másokat mindaddig, amíg antitestek vannak a vérükben. A levélíró unokatestvére pedig Észak-Karolinából készül ugyanerre a családi összejövetelre, és arra gondolt, hogy utazás előtt csináltat egy COVID-19 tesztet. Azt mondja, nem járkál társaságba „túl sokat”. Vajon nem lenne észszerűbb azt mondani a fiatalabb rokonoknak, hogy az idén kivételesen, az idős házigazdák védelmében, inkább ne jöjjenek? – teszi fel a kérdést a levélíró.

Élesen vetődik fel az idősek védelmének és a fiatalok felelősségének a problémája. A magazin által megkérdezett szakemberek válaszának lényege: bármennyire fájdalmas is lemondani a nagy karácsonyi családi összejövetelt, bizony, ennek lenne leginkább értelme. A hetvenéves szülőknél a fertőzés következtében súlyos komplikációk léphetnének fel. Mindképp érdemes előre megbeszélni ezt a többi családtaggal. A COVID-on már átesett emberek esetében is indokolt az elővigyázatosság, mert ugyan valószínűleg kisebb a kockázata, hogy újra megfertőződnek vagy másokat megfertőznek, de vannak dokumentált esetek az újra-fertőződésre. A tudomány még messze nem tud mindent a COVID-19 immunitásról, így arról sem, meddig vagy milyen mértékben nyújtanak védettséget az antitestek (egyesek szerint néhány hónapig, mások szerint akár egy évig is). Ha a kérdésbeli nagynéni és nagybácsi pozitív antitest-tesztet produkál indulás előtt, kicsit megnyugodhatnak, hogy nem lesznek újból betegek vagy fertőznek meg másokat, de garanciát erre senki sem adhat. Az antitest-tesztek gyakran hamis eredményt adnak, és ez már eleve óvatosságra int mindenkit. Ha a nagybácsi és nagynéni mégis nekivág az útnak, mondták a szakértők, indulás előtt 10-14 napig karanténban kellene lenniük, és érkezés után maszkot kell viselniük és fizikai távolságot tartaniuk a rokonoktól. Az észak-karolinai unokatestvér esetében már sokkal aggasztóbb a terv: egy teszt biztosan kevés lesz. Vírusnak lehet kitéve abban a pillanatban, amikor távozik a tesztelés helyéről. Avagy, ha a teszt előtt rövid idővel vírusnak volt kitéve, a teszt még negatív lehet, de néhány nappal később, mondjuk a karácsonyi vacsoraasztalnál már lehet fertőző ő maga. Ha New Jersey-ből még más rokonokhoz is elutazik látogatóba, teljesen jóhiszeműen más rokonokat is megfertőzhet. A kockázat nem abban rejlik, hogy milyen messziről érkezik a családtag: megfertőzhet valaki egy másik embert úgy is, hogy csak néhány kilométerre laknak egymástól.

A szakértők egyöntetű tanácsa: bármennyire fájdalmas is lemondani a nagy karácsonyi családi összejövetelről, az idén ez látszik egyedül biztonságosnak. Az idősebbek érdekében és védelmében. Majd újra összejöhet a család apraja-nagyja, ha már van kipróbált és tudományosan igazolt vakcina, és az idősebbeket be is oltották vele. Borzasztóan szomorú lenne, ha megbetegítenénk szeretteinket, pedig, ha vártunk volna fél évet vagy nyolc-tíz hónapot, ezt elkerülhettük volna – idézte a szakértőket a TIME magazin.

DP

---

Álságosak az esküvői beszámolók. Becsapnak. Elandalítóak, de hamisak. A szépséges menyasszony és a daliás vőlegény kimondja a boldogító igent, felhúzzák egymás ujjára a jegygyűrűt, elcsattan az első hitvesi csók, és ezzel kész. Boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A történetnek vége.

Hát nem.

A történet csak most kezdődik igazán.

Hány jól működő házasságot ismersz? Vagy tartós kapcsolatot? Tedd a kezed a szívedre, és gondold végig, a sajátodat is beleértve, ha kapcsolatban élsz: hogy hány olyan párról tudsz, ahol a két fél tényleg szeret együtt lenni? Számold ki gyorsan, az ismeretségi körödben a házasságok és párkapcsolatok hány százaléka látszik legalább boldognak!

Ennyire kis szám jött ki?

Megdöbbentél?

Persze a boldog párkapcsolat nem egy statikus állapot: alakul, percről percre, évről évre változik. Mégis el tudjuk dönteni, amikor X-ékre vagy Y-ékra gondolunk, hogy szeretik-e egymást.

Viszont a fiatalok nemzedéke követhető minta nélkül marad, ha a szüleik házassága döcög, botladozik, rogyadozik. Például, ha a szülők elbeszélnek egymás mellett. Ha nem tudják, hogyan szeressék jól egymást. Bántják egymást. Ezt látja a gyermek és a fiatal felnőtt, ebben él, ha el nem szökik otthonról. Ha legalább erőszakmentes az együttélés, mind fizikai, mind szóbeli értelemben, akkor egyszerűen csak rossz a házasság vagy a kapcsolat. Csoda-e, ha ezt látva a gyermekek fiatal felnőttként inkább a szingli életformát választják?

Van rosszabb is.

A Financial Times szerint Amerikában 1960-as évektől újra meredeken emelkedik a mamahotelt választó fiatalok száma (addig egyenletesen csökkent ugyanis), és eléri, sőt, meghaladja az 1920-as évek szintjét. Ami hazahúzza a fiatalokat, az sajnos a józan anyagi és kényelmi megfontolás, és csak ritkán az otthon melege és szerető légköre. Gyakran felnőtt gyermek él együtt elvált szülővel, vagy az elvált szülővel és annak új párjával, esetleg előző kapcsolataiból származó gyermekeivel. Mind gyakoribb ez a felállás, óriási rugalmasságot és megértést követelve minden benne élőtől.

Pedig a párkapcsolatra és a házasságra fel lehet készíteni a fiatalokat. Ha valami, hát ez igazán az idősebb korosztály dolga lenne. Nem tanfolyamra vagy iskolai órára gondolok természetesen. Ha a fiatalabb generáció tagjaiban van erre nyitottság és érdeklődés, nem utasítanak el valamit eleve csak amiatt, mert az idősebbektől látják, benne élnek velük együtt… Ha a szülők átérzik a példa- és mintaadás felelősségét és a gyermekeik egy kicsit is figyelnek rájuk, az egy fedél alatt élő nemzedékek mind boldogabbak lehetnek. Generációk együtt találhatják ki a boldogság receptjét.

Dávid Péter

Forrás: https://www.instagram.com/p/CHv4RiRnY0R/

---

A betegek száma immár mértani haladvány szerint emelkedik Magyarországon is, a halálos áldozatoké is egyre nő. Nap mint nap újabb, még nagyobb számokon szörnyülködünk. Egyre több ismerősünkről, barátunkról, rokonunkról derül ki, hogy ő is elkapta az új koronavírus-fertőzést.

A fiatalok, akiknek immunrendszere erősebb és a statisztikai valószínűség szerint sokkal jobb eséllyel vehetik fel a küzdelmet a betegséggel, bizakodóak, olykor kicsit elbizakodottak. Ők többnyire enyhe tünetekkel vészelik át.

Az öregek közben csöndben rettegnek.

„A barátnőm elkapta. A háziorvosa telefonon diagnosztizálta, és közölte vele, eszébe ne jusson kórházba menni, mert onnan biztos nem jönne ki élve. Hát nem rettenetes?!” – írja egy középkorú ismerős az üzenőfalon.

„Fő a pozitív hozzáállás, a bizalom a Teremtőben, az életben, a rendező elvben, ami irányítja az emberek életét. Egyensúly, harmónia, béke, bizalom. Ja, és szeretet” – üzeni egy másik, mintegy replikázva, és ez egyszer egyáltalán nincs kedvem megmosolyogni a bizakodását.

„Ami most történik, még csak az első figyelmeztetés. Ha az emberiség nem tanul ebből a járványból sem, óhatatlanul elpusztul” – figyelmeztet egy fiatalos barát a hetedik iksz közelében, aki pár éve közgazdász létére átállt az asztrológiára.

„A haverom két napig lázas volt és kicsit levert, de amúgy semmi különös baja nem volt. A barátnőjének még ennyi tünete sem volt, pedig pozitív lett a tesztje. Tudod, körülöttem már szinte mindenki átesett rajta, csak sajnos én még nem. Szerintem nekem sem lesz nagyobb bajom” – válaszolja érdeklődésemre egy huszonéves.

Lám, ez a rendkívüli helyzet előcsalta belőlünk a műkedvelő jövendőmondót.

Aki nem ír prognózist, de hallom a hangján, amikor telefonon beszélünk, hogy nagyon aggódik, az kapaszkodna minden szalmaszálba: közel nyolcvanéves. Amikor a családja egyre csak azt kántálja a fülébe, hogy maradjon otthon, ki ne dugja az orrát még véletlenül se, majd visznek neki tejet meg kenyeret, akkor aggodalma lassan, de biztosan félelemre vált. Mégis ő a reményt adó példa a nemzedékek együttműködésére. „A gyerekeimre számíthatok, ez az én nagy szerencsém” – mondja.

Mind több jel utal arra, hogy ez az új koronavírus (és valószínűleg más kórokozók is) itt maradnak velünk, nem fogja senki „végleg leküzdeni” a járványt. Nem mindegy ezért, tud-e együtt élni és együttműködni a koros és a fiatal emberek nemzedéke. Nem hiszem, hogy éles választóvonal húzódna most öreg és fiatal között. Talán egy tátongó és mélyülő szakadék ellentétes partjaira kerültünk, de ha kinyújtjuk egymás felé a kezünket, még elérjük egymást.

Dávid Péter

---

(Forrás: The Economist)

Fiatalokhoz és idősekhez merőben eltérő módon viszonyuló tudósok nézetei ütköztek az új koronavírus-járvány megfelelő kezelése ügyében. A két csoport alapvetően másképp oldaná meg a járvány elleni védekezést. Az egyik szerint a fiataloknak, úgymond, nincs mitől tartaniuk, és a „nyájimmunitás” érdekében – az idősek kedvéért is – el kellene viselniük a fertőzés (többnyire és remélhetően) enyhe tüneteit. Vajon elvárhatják-e ezt az idősek a fiataloktól? Milyen alapon? A kérdés túlmutat a tisztelet témakörén, hiszen egészségről, sőt, életről és halálról van szó.

Manapság megint eljött az otthoni bezárkózás ideje sok európai országban, de most nehezebb elfogadtatni az emberekkel, mint tavasszal. A munkahelyek elvesztése, az oktatási és egészségügyi rendszerek működésének akadozása, a bezártság folytán fellépő mentális egészség-károsodás mind megannyi súlyos következmény. Van, ahol a tesztelés és a kontaktuskutatás segített, van, ahol nem. Egyre sürgetőbb a kérdés, hogy meddig mehet ez így tovább, hiszen még jó ideig nem lesz megfelelő oltóanyag és hatékony gyógyszeres kezelés.

Október elején a Harvard, Oxford és Stanford egyetem tekintélyes egészségügyi szakértői közös felhívásban fordultak a kormányokhoz. A Nagy Barrington Nyilatkozat (ebben a massachusettsi városban írták alá, innen az elnevezés) azt indítványozza, hogy hagyják a fertőzést szabadon terjedni a fiatalabb és egészségesebb emberek körében (védjék viszont a sérülékeny időseket). A sokat emlegetett „nyájimmunitás” koncepcióján alapul az elképzelés, amelynek lényege, hogy a betegség eltűnik, ha a népesség megfelelően nagy arányban immunissá válik, mert átesett a fertőző betegségen. Magyarországon a svéd példára szokás ezzel kapcsolatosan hivatkozni.

Az elgondolásra hamarosan csattanós válasz érkezett. Tíz nappal később a Lancet című lapban ugyancsak egészségügyi szakértők tettek közzé egy levelet, amelyben „tudományos bizonyítékok híján való, veszélyes hiedelemnek” nevezték a Nagy Barrington Nyilatkozatot. A John Snow Memorandum (melynek elnevezésében az 1850-es évek nagy angol járványtani tudósa előtt tisztelegtek ilyen módon) arra szólítja fel a kormányokat: tegyenek meg minden lehetségest a SARS-CoV-2 terjedésének megakadályozására. Legalább addig maradjanak érvényben a korlátozások, amíg sikerül jól működő rendszerbe foglalni a tesztelést, a kontaktuskutatást és a fertőzött emberek elszigetelését.

Mindkét nyilatkozathoz a világ minden tájáról tudósok ezrei csatlakoztak online aláírásukkal. Nyilván csupa bölcs, felelősségteljes és megfontolt ember, akik mind az emberiség javát akarják. A fiatalokét is, idősekét is. Kinek van itt igaza? A The Economist cikke erre keresi a választ. Az írás végkövetkeztetése visszaránt a józan megfontolás talajára, de felcsillant némi reményt is. A Nagy Barrington terv magas kockázattal jár, igaz, az ígért megtérülés is jelentős lenne. A John Snow rövid távon a lehető legalacsonyabbra szorítaná le a COVID következtében elhalálozó emberek számát, de hosszú távon a karantén és a rendszerek fennakadásai miatt az elhunytak száma mégis magas lenne. Ahogy haladunk előre az időben, a kormányok tökéletesíthetik a tesztekre és kontaktuskutatásra épülő rendszereket, amelyekkel a nagyobb korlátozások kiválthatók, és a Nagy Barrington által javasolt akció egyre kevésbé lesz vonzó lehetőség. Némi szerencsével az egész tudományos vita feleslegessé válik majd, amikor lesz megbízható oltóanyag vagy a már megfertőződött emberek gyógyítására szolgáló hatékony gyógyszeres kezelés. A vakcinák és gyógyszerek tesztjeinek eredményei heteken belül várhatók. Ha a COVID-19 kevésbé halálos és bizonyos „nyájimmunitást” hoz a vakcina, a két nyilatkozat által vázolt ösvény találkozni fog. Nem kell áldozatot vállalniuk a fiataloknak, és emiatt nem kell lelkifurdalással küzdeniük a korosabbaknak. Emberéletekről van szó; életkortól függetlenül minden ember élete érték és megismételhetetlen.

Dávid Péter

---

Tegnap este megnéztük Sir David Attenborough filmjét, amelyet kilencvenhárom évesen forgatott, vagy inkább szerkeszett egybe A Life on Our Planet (Élet a bolygónkon) címmel. Korábbi alkotásaiból ismert képek sorjáztak, meg néhány új felvétel. Ma reggel, amikor e sorokat írom, a filmnek és szerzőknek 5.2 millió követője van már az Instagramon, a filmeket tízes skálán besoroló honlap 8.9-re értékeli ezt a mozit. A világ levett kalappal áll a nagyszerű alkotó és műve előtt.

Rengeteg okunk van tisztelni Attenborough teljesítményét, ám amiről most pár szót szólnék, az az őszintesége. Az a kendőzetlenség és közvetlenség, amellyel a súlyos helyzetet feltárja előttünk. Belenéz a szemünkbe, és tanúvallomást tesz. Nem vádol, de azért szépen felsorolja évszázados bűneinket. A film első perceiben elmondja, hogy a következőkben felvázolja majd nekünk Földünk élővilágának egy emberöltő – az ő élete – során megtapasztalt rettenetes változásait, és azt is, ahogy ő a jövőt elképzeli, megálmodja. A vision szót használja, melynek számtalan jelentésárnyalatát ismerjük, íme néhány, a teljesség igénye nélkül: látás, látvány, vízió, előrelátás, éleslátás, látóképesség, látomás. Sir David nem áltatja magát és minket, nézőket sem: egész életében természetes élővilágunkat igyekezett elhozni a nappalinkba a televíziókészülékeken keresztül, de valójában egy kihalófélben lévő vegetációt tudott csak bemutatni.

A film végtelenül szomorú, sőt tragikus, és a vége felé, úgy a kétharmadánál hosszú másodpercekig nagyon közelről, szuperplánban látjuk az alkotó ráncok barázdálta, szép arcát, amint kis híján elsírja magát. Hosszú, izgalmas munkával töltött élete vége felé jár, és borzasztóan letaglózza az élővilág hanyatlása, az a borzalmas kár, amit mi, emberek a magunk mohóságával és kíméletlenségével az utóbbi kétszáz évben okoztunk az élővilágnak. Ha itt érne véget a film, akkor is kerek egész lenne, ám ezután Sir David még elmondja, hogy tudja a megoldást, és felvázolja nekünk a kivezető utat. Teszi ezt a rá jellemző sallangmentességgel, egyszerűen és tisztán, valóban felemelően. Természetesen a filmjeiből évtizedek óta ismert gyönyörű képek kíséretében, pompás zenei aláfestéssel, katartikus élményt kínálva. Már nem is a Földet kell megmenteni, hanem magunkat – figyelmeztet.

Az utolsó képsoron Pripjatyban látjuk, az 1986-os atomerőmű-katasztrófa, Csernobil közelében, az egykori kisváros romjai között sétálgat magányosan. Megmutatja, hogy harmincnégy évvel az ipari tragédia után a természet újra birtokba veszi az egykor volt emberi települést, visszakövetelve, ami mindig is az övé volt, ami jár neki. Attenborough tanít minket, figyelmeztet, és a maga szelíd módján csak felsorolja, mi mindent kell megváltoztatnunk annak érdekében, hogy a természetes élővilág fennmaradjon, hogy unokáink, dédunokáink élhető világban éljenek. Egy fáradhatatlan öreg ember minden szeretetével és az Élet iránti alázatával. Remélem, meghalljuk a tanítását.

Dávid Péter

---