Dávid Péter július 5-én kelt cikkét olvasva valahogy úgy vagyok, mint Schrödinger macskája: gondolok és érzek róla valamit, meg annak az ellenkezőjét is.
A járvány kitörése előtt luxusbörtönünkből, ahol férjemmel élünk, dolgozunk és gondozzuk idős édesapámat, a Casino Rueda lélekemelő közösségi tevékenységébe menekültünk: barátokkal táncoltunk salsát, akiknek életkora négy évtizedes skálán mozog.
Mi a legidősebbek közé számítottunk. A többiek erre nemigen jöttek rá, mivel jó az alakom (85-61-85) és még most is megfordulnak utánam az emberek. Akár tizenöt évet is letagadhatnék vagy többet is, és még csalok is egy kicsit a sminkkel és a hajfestékkel. Nem „ballagok csöndben amaz éjszakába”. Dylan Thomas-szal szólva „tombolok, dühöngök, ha jő a fény halála” (Vas István fordítása).
Amikor a közösségi médiában felbukkanó videókon hófehér hajú párok ropják a táncot, a szívem megtelik örömmel. De jó nekik! Hadd lássa mindenki, hogy élőnek és szexinek érezheted magad, még sokkal az után is, amikor az emberek már nem akarnak a testedre nézni.
S mégis, belül, közben egy kicsit összerezzenek. A táncoló férfi sortja engem pelenkára emlékeztet.
Otthon az öregkor az arcomba nevet, ahogy megfürdetem lesoványodott, ernyedt testű édesapámat, aki átélt háborút, éhezést, szívinfarktusokat, műtéteket és agyvérzéseket – mintha a saját feltörő gondolataim megtestesülését látnám.
Talán a saját hanyatlásunktól, elmúlásunktól való félelem az, ami miatt nem akarunk odanézni…?
Statisztikai tény: az emberek önértékelése egyre gyöngébb hatvan felett. Az ötven feletti nők kvázi láthatatlanná válnak, amikor fiatalabb emberek haladnak el mellettük, észre sem veszik őket. A férfiak azzal érvelnek, hogy ez a biológiai program miatt van így.
Mennyit ér, mire jó egy emberi lény? Utódokat nemzeni? Mi többek vagyunk az állatoknál. Az, hogy munkánk révén hozzájárulunk a társadalmi jóléthez, csak a gazdasági hasznosságunkat határozza meg. Mi történik ezen túl? Elhajítjuk az embereket, mint a használt göngyöleget, amelyre már nincs szükség?
Az édesapám ragyogó szív- és érsebész volt (muszáj múlt időt használnom), emellett kiváló és elismert képzőművész, aki hat nyelven beszélt. Az arcát most vörös foltok és ráncok borítják, de a szemében még ott villódzik a fény, egyedi csillogás, ami lényének esszenciája.
Az öregekhez való viszonyulást tanuljuk, nem velünk született attitűd. Kultúránk isteníti az ifjúságot, a média a fiatalságot dicsőíti. A bennszülött amerikai és más ősi kultúrák tisztelik és megbecsülik az öregjeiket, tanítóként felnéznek rájuk.
A szépségideálok is változtak. A kerekded willendorfi vénusztól a mai divatbemutatók magas, csontkollekciószerű modelljeiig, mindig mást tartottunk vonzónak.
Itt az ideje kinyitni azt a dobozt és megnézni Schrödinger macskáját. Hogyan tudnánk mi tanítani a fiatalabb nemzedéket, ha a saját attitűdünk is ennyire zavaros? Képesek vagyunk-e elfogadni önmagunkat, sőt, akár szépnek is látni magunkat öregen? Tudjuk-e ünnepelni azokat, aki túllépnek az öregséggel kapcsolatos előítéleteken? Tudunk-e más szemmel nézni és láttatni? Mert mi is abban a korban vagyunk – mint Blanche DuBois A vágy villamosában – amikor nemsokára idegenek kedvességére kell majd hagyatkoznunk.
Norah Eastern, Kanada
