Egyszer azt hallottam valakitől, hogy az életkor önmagában nem érdem vagy tiszteletre méltó teljesítmény, csak egy állapot. Úgymond, ne azért tisztelj valakit, mert benne van a korban, hanem azért, mert… (és itt állhat bármi, ami tiszteletre méltóvá tesz egy embert). Érdem lenne mégis, ha valaki magas kort él meg? A háború előtt született nemzedékeket még arra nevelték otthon, hogy az öregeket tisztelni kell, pont. Az én generációm erről még hallott, és a mai fiatal felnőtteknek ez már csak felemlegetett múlt.
A különböző korosztályok együttélésének nehézségei bizonyára egyidősek az emberiséggel. Az ellentétek vagy súrlódások oka persze nem csupán a korkülönbség, sőt, többnyire nem az. Ugyanakkor tapasztalati megfigyelés: akik több nemzedék képviselőit felölelő közösségekben (családokban) élnek, rendszerint árnyaltabban gondolkodnak az élet úgynevezett nagy kérdéseiről. Tanulnak egymástól, idős a fiataltól és fordítva.
Mi az értékes tudás? Amit iskolapadban, könyvtárban vagy az interneten szerzünk? Tankönyvből, szak- és szépirodalomból, filmekből, előadásokon gyűjtögetünk? Szerintem még annál is többet ér az, amit megélünk, megtapasztalunk, vagy valakivel közösen élünk át. Talán a nyelvtanuláshoz tudnám ezt hasonlítani. Ha egy ideig, mondjuk angol nyelvű országban élsz, más lesz az angoltudásod, mint azé, aki nyelvtanfolyamon vagy akár egyetemen sajátította el a nyelvet. Nekem egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy tankönyvízű az angolom, olyan bookish. Igaza volt: soha egy napot sem éltem angol nyelvű országban, legfeljebb vendégeskedtem Amerikában és Angliában. Hasonlóképpen, családi szituációban megélve megérteni például az idős kori gondokat egészen más, mint bölcs cikkeket olvasni róluk – teszem azt a respectforall.hu oldalon.
Úgy hozta az élet, hogy fiatal felnőttként beköltöztem egy csöppnyi szobába a nagymamámhoz (valamikor az volt a cselédszoba, habár cselédjük sohasem volt). Mindig is szerettük egymást, és neki akkoriban szüksége volt egy kis gondoskodásra. Az együtt töltött idő eredményeképp még közelebb kerültünk egymáshoz és ahhoz, amit kölcsönös megértésnek és elfogadásnak nevezhetnék. A szeretetünk is elmélyült, és – azt remélem legalábbis –, sikerült enyhítenem a magányát. Jól mulattunk együtt. A nagymamámnak különben remek humorérzéke volt, ami hosszú élete során, nehéz helyzeteken segítette át.
Ott és akkor értettem meg, hogy az önsajnálatnál van jobb, ha gond vagy fájdalom gyötör. Nagymamám saját gyöngeségét, fájós lábát is könnyebben fogadta el csipetnyi öniróniával, egy kis szarkazmussal, és élvezte, ha néhanapján megnevettet másokat. Egy kis huncutságért nem ment a szomszédba. Emlékszem például, ki kellett hívnom hozzá a körzeti orvosunkat, mert nagymamám megszédült a konyhában és elesett. Abból tudtam, hogy nincs nagy baj, hogy már tréfálkozott a doktornővel. „Tudja, kedves, hogy maga egy pillangó?” – kérdezte az orvost, amikor az becsattintotta a táskáját, mert indulni készült. A doktornő már majdnem megsértődött, amikor nagymamám elmagyarázta neki, mire gondol: „A neve miatt… franciául majdnem pillangót jelent. Tudja, Papp Ilona – papillon…”.
A mai napig, ha egy fájós lábú nénit látok valahol, bevillan a nagymamám képe. Sajnáltam-e valaha is a kora vagy fájdalma miatt? Tiszteltem-e azért, mert elmúlt nyolcvan éves? Erre valahogy nem emlékszem. Viszont hiányzik nekem. A nevetése, a huncutsága és a szeretete. Jó volt együtt élni vele.
Dávid Péter
2020.07.05.
