Több mint kétszer annyi, mint amikor a zseniális József Attila születésnapi versben töprengett el nehéz sorsáról. Még pár nap, és betöltöm azt az életkort, amely a mai Magyarországon az idős kor hivatalos határának számít. Ma még nem számítok öregnek, de nemsokára majd igen. Most épp nincs érvényben boltba járási korlátozás a járvány miatt, de ha lenne, a bőrömön tapasztalnám meg a megkülönböztetést, még ha az elgondolás szerint eredetileg (valószínűleg) pozitív diszkriminációról volt is szó, kvázi az öregek védelmében korlátozták a fiatalok vásárlási idejét.
Senkit sem fogok meglepni vele, ha azt mondom: az az öreg, aki annak érzi magát. Meg hogy a hatvanöt csak egy szám. Ezek elcsépelt mondások, és az én esetemben is csak annyira állja meg a helyét egyik vagy másik, amennyire bele tudom élni magam. A test és a lélek nem egyszerre és nem egyformán veszít a fiatalságából, vagy hagyja abba a fiatalodást. Utóbbi egy képzeletbeli, de nekünk mégis oly kedves folyamat. Kurt Vonnegut írt egy helyütt a fiatalodás abbamaradásáról („deyounging”), ami szívmelengető elgondolás, vagy inkább szépítő kifejezése az öregedésnek. Eufemizmus. Mert az öregedés csúnya szó, ami helyett szebbet kell találnunk. (Na tessék, még a szó sem szép, mint a Kosztolányi szerint a láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.)
Ideértem tehát a határmezsgyére, és néhány napig eljátszadozhatom a kellemesen csiklandozó gondolattal, hogy már oda sem tartozom (a fiatalok vagy legalább középkorúak közé), és még ide sem (a vének csoportjába). Pedig egyáltalán nem bánom az idő múlását. Ahogy mondani szokás: későn érő típus vagyok. Annyira későn, hogy még most is éretlennek érzem magam. Nincs itt némi ellentmondás? Éretlen, majdnem-hatvanöt-évesen? Nincs. Az érettség sem korfüggő. Szerettem volna hinni, hogy az érettség az idő múlásával majd megjő, de sajnos magamon nem tapasztalom.
Azért vannak ám kedvező változások is, amelyeket a megélt éveknek köszönhetek. Ilyen például, hogy kezdem elfogadni és megkedvelni magam. Gyerekkoromból megmaradt bennem a kishitűség csírája, velem növekedett sokáig, mígnem egyszer csak sikerült nyakon csípni és kipenderíteni a tudatomból vagy a lelkemből, nem is tudom, hol bujkált. Nos, ez például nem ment harmincas vagy negyvenesként, ehhez bizony bele kellett gyalogolni az ötvenes, sőt, a hatvanas éveimbe.
Úgyhogy lassan beletörődöm, ha a buszon egy negyvenes nő, akinek szép arcán kedvtelve pásztáz a szemem, észrevesz, és átadja a helyét, vagy ha a harmincas új kolléganő, amikor bemutatnak minket egymásnak, tetszikezve kezdi a beszélgetést (amit, mármint a tetszikezést, ideje lenne végre nyugdíjazni). Szelíd megnyugvással elfogadom, hogy amikor mókás történetbe fogok és hivatkozom egy korábbi eseményre, a társaságomban lévő fiatal felnőttek úgy válaszolnak, hogy „nem emlékszünk rá, hiszen mi akkor óvodába jártunk”. Igenis öröm megöregedni, ha megvan bennünk a kellő józanság méltósággal elfogadni. Valószínűleg ez a lényeg.
Dávid Péter
2020.07.01.
