Este volt, már majdnem tíz óra. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve taxiba vágtam magam, és berohantam a kórházba. Magam sem tudtam, honnan ez a sürgető késztetés, de úgy éreztem, muszáj bemennem hozzá. Előző nap vitte be a mentő.
Hatalmas kórteremben találtam, megnyúlt ábrázattal. Félig ülő helyzetben feküdt – mondhatni, fekült – a kórházi ágyon, zöld kórházi hálóingben. Meglátott, és egy pillanatra felderült az arca. Kezét nyújtotta.
Szinte nem is köszöntünk egymásnak, rögtön a tárgyra tértünk. „Nagyon félek” – vallotta be rögtön. Nagy volt közöttünk a korkülönbség, amolyan apai jóbarátomnak tekintettem, ő pedig, akinek sohasem született gyermeke, egy kicsit a fiának engem. Szemüvegét, kivehető műfogsorát, pecsétgyűrűjét, mindenét elvették tőle (én addig nem tudtam, hogy az intenzív osztályon ez a szokás). Kevéske ősz haja csapzottan tapadt verejtéktől fénylő bőréhez, tekintetéből rettegés áradt.
Megdöbbentem.
Nem gondoltam, hogy fél. Egy negyvenéves tudatlanságával még nem tudtam, hogy retteg az ember a haláltól, amikor az kézzel fogható közelségbe kerül. Ő akkor már elmúlt hetven, úgyhogy ő tudta. Amikor előző nap rosszul lett, épp egy hozzám hasonló korú barátjával beszélgetett, aki azonnal mentőt hívott. „Minek is?” – kérdezte többször ismételve, azzal a jellegzetes, kicsit ironikus félmosolyával. Tartott a kórháztól. Tudta, mitől és miért fél. Nem akart hetekig kínlódni, injekciók, katéter és más gyötrelmek között vergődni. „Hagyj szépen, csendben meghalni…” – kérlelte a fiatal barátot, de az hajthatatlan maradt.
Most pedig itt volt, kiszolgáltatottan és magatehetetlenül, és talán érezte, hogy most látjuk utoljára egymást. Elfogytak a szavak. Azelőtt a kézfogáson kívül soha nem volt köztünk semmilyen testi kapcsolat, most mégis – magam is meglepődve ezen – közelebb hajoltam, és homlokon csókoltam. „Ne félj, nem lesz semmi baj!” – mondtam, azzal sarkon fordultam és elrohantam, hogy ne lássa a könnyeimet.
Másnap hajnalban halt meg. Én meg, önző fejemmel, azóta is eltöprengek néha, milyen szerencsénk volt, hogy el tudtunk búcsúzni egymástól.
Dávid Péter
