Felhívott a barátom, hogy másokat megelőzve, elsőként gratuláljon születésnapom alkalmából. Örültem neki, mert bár szeretjük egymást, ritkán beszélünk, még ritkábban látjuk egymást. Nagy kár. Hatvanöt évesek vagyunk; még szívesen dolgozunk mindketten, ha módunkban áll, de egyre kevesebb az alkalom. Mindkettőnk cégében lezajlott a fiatalítás, amit el is fogadunk, meg is értünk. „Ha tennivaló akad, elsősorban az aktívakra gondolnak a megbízással, én csak akkor jövök, ha már nincs kinek adni a munkát. Nem zúgolódom, elfogadom, de attól még rosszul esik persze” – vallja be a barátom.
Tehát nem robotolunk túl sokat, mégis alig jut időnk egymásra, arra, hogy elmenjünk egymáshoz vendégségbe vagy beüljünk valahová egy jó ebédre vagy akár csak egy finom kávéra. Legutóbb egy közös barátunk búcsúztatásán találkoztunk a Bazilikában, ami fájóan szomorú alkalom volt, és természetesen nemigen beszélgettünk. Álltunk ott lesújtottan, mert nagyon szerettük őt. Aztán titokban, magunkban megállapítottuk, hogy a többiek hogy megöregedtek, de mi szerencsére nem annyira…
Most, a születésnapi jókívánságok elhangzása után híreket cserélünk, természetesen a gyerekeinkről és unokáinkról. Azt mondja a barátom, hogy még csak most kezdődött a nyári vakáció, de máris elfáradt kissé. Sokat bajlódnak kiskamasz unokáikkal. A két bakfis szülei keményen dolgoznak héthosszat, mert a COVID első időszakában még otthon voltak, de most elvárják tőlük a munkaadóik, hogy naponta a munkahelyükön teljesítsenek. Így a nagyszülőkre hárul a nyári gyerekfelügyelet. Nagypapa és nagymama rajongásig szeretik a lányokat, így örömmel vállalták a feladatot. Viszont régen volt az, amikor a lázadó és sok mindennel elégedetlen saját tizenéves kislányukkal bajlódtak. Így aztán már nem emlékeznek rá, mennyi gonddal is jár ez a nehéz korszak. A tinédzsernek az idősebbek – szülők, nagy- és dédszülők – nemzedékéhez fűződő kapcsolata sehol a világon nem egyszerű, tudja ezt mindenki, aki hasonló cipőben jár. A barátom unokái szerencsére nem tiszteletlenek (hallottunk már rémtörténeteket a durván beszélő, a nagyit sértegető unokákról), csak kissé mogorvák és zárkózottak. Passzívak.
Szóval, a barátom kibérelt egy szépséges balatoni nyaralót épp a tihanyi kompkikötő fölött. Szép kerttel, mesés kilátással a tóra, azt gondolnád, hogy ez minden gyerek álma. Sajnos a két kiskamasz nem volt kíváncsi sem a magyar tengerre, sem az északi part természeti szépségeire vagy más látnivalóira. Egész nap a kütyüiket nyomkodták. Amikor néhány borús nap remek kirándulóalkalmat kínált, Panni és Kata még hosszas unszolásra sem érzett kedvet hegyet mászni vagy kerékpározni a nagyszülőkkel. „Képzeld” – így a barátom – „még a Balaton sem érdekelte őket!” Azután egy nap, végre, nagy kegyesen pancsoltak egyet az egykor volt szabadstrandon, ahová a kutyát is szabad volt bevinni (de mindenért fizetni kellett persze).
A barátom büszke egyszülött lányára és két szépséges unokájára, de hallom a hangján, hogy bántja a kislányok érdektelensége, a nagyszülők ötleteinek lefitymálása. Ő olyan ember, akinek egész életében a családja volt a mindene. Érzem, hogy fáj neki a kislányok hozzáállása. Jellegzetes nemzedéki ütközések sorjáznak már most, a nyár derekán, és a barátom némi aggodalommal tekint a hátralévő bő egy hónap elébe. „Képzeld” – mondja – „egész nyáron nálunk lesznek. Nem akarok panaszkodni… Látom, hogy nekik sem könnyű velünk. Valahogy csak kibírjuk iskolakezdésig…”.
Dávid Péter
