Félig ülsz, félig fekszel a szép, türkizzöld székben, szád kitátva, elszívó csövecske lóg ki belőle, a fogorvos-barát, akihez több mint harminc éve jársz hűségesen, beszélget veled, miközben tömi a fogadat. Vagyis inkább monologizál, hiszen neked csak egy-egy igenlő vagy tagadó nyögés-félére van módod. A fogorvos-barát hozzászokott ehhez, olyannyira, hogy néha helyetted is válaszol: ismeritek egymást.
„Az anyunak én mindig gyerek maradok, pedig maholnap nekem is unokám születik. Ő ott, Kiskunhalason a maga nyolcvanhat évével úgy látja, hogy nekem nincs más dolgom, mint róla gondoskodni. Tudod, meséltem, többször kapott infarktust. Az is megtörtént, hogy megszédült és elesett, eltört a csípőcsontja. Máskor meg a bokája, volt itt már minden. Ilyenkor azonnal engem hív. Nem érdekli, hogy száz kilométer van közöttünk, elvárja, hogy kocsiba pattanjak, és máris induljak a megmentésére. Viszek friss gyümölcsöt, több napra megfőzök neki; ezeket jó esetben megeszi, de sokszor megfeledkezik róluk. Felhív azzal, hogy éhes, két napja nincs mit ennie. Mondom neki, anyu, nyisd már ki a kamraajtót. Vagy a hűtőt! Jé, tényleg – mondja, de ez már sajnos megromlott a kamrapolcon.
A rövid távú memóriája gyakorlatilag nem létezik, de azt persze hibátlanul felmondja, amit kislánykorában tanult az iskolában. Ha javaslom, hogy Gábort küldöm magam helyett, mert páciensekkel van tele a váróm, megsértődik, leteszi a telefont. Még ki is kapcsolja, így áll bosszút. Az unokája sem elég jó, csak én mehetek. De azonnal ám! Ha mégsem indulok tüstént, tuti, hogy rosszul lesz. Amikor kétségbeesetten felhívom a szomszédasszonyát, hogy nézzen már rá, mert egy napja nem veszi fel a telefont, utána órákig panaszkodik nekem, hogy az a gonosz némber kémkedik utána, bejött a lakásba (persze, én adtam kulcsot neki az előre nem látható esetekre). Ide ne jöjjön senki… megvagyok én magamban, ezt szokta mondani. Már próbáltam ápolónőt fogadni mellé, nagy nehezen találtam is valakit, aki hajlandó volt gondoskodni róla napi négy órában egy kalap pénzért, de pár nap után elüldözte. Azt mondta, az a nő büdös és kiabált is vele. Kitalál ilyeneket. Zsarol, fenyegetőzik, sakkban tart, panaszkodik. Állandóan megsértődik valamin. Hogy vele nem törődik senki. Sajnáltatja magát. Mondtam neki, költözzön fel hozzánk, itt akár egy egész szint az övé lehet, olyan óriási ez a ház. Erről viszont hallani sem akar. Hagyjam abba a praktizálást, úgyis elmúltam hatvan, pihenjek nála, menjek hozzá gyakrabban, ezt válaszolja. Patthelyzet. Na, kész is vagyunk, öblíthetsz.”
Dávid Péter
